Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)
I. fejezet. A maszk és gesztus jelentéstana
egyik legkiválóbb antropológusnak gondolatmenetét. Ó irja a következőt: "Az ábrázoló magatartás legelemibb formája valamely mozgásforma puszta ritmizálásából ered. Csak ezután érkezik el a cselekvés egy önmagához való viszonylatba és ez a viszonylat csak ezután fejeződik ki. Az egyszerű ritmizálással és az ezzel létrejövő túlsúllyal egy cselekvés önmagát utánozza, vagy önmagát ábrázolja, és az olyan cselekvés,mely az önmagához való viszonyt a túlsúlylyal artikulálja, ilyen módon szimbolikus képességre tesz szert. Ez a cselekvés sem nem szokásszerü, sem nem simán a dologi célban felmerülő cselekvés, sem pedig közvetlen aff ektuskif e j e zé s. Ez a szimbolikus képesség bennünket csak társadalmi oldalról érdekel. Az alakfolyamatnak, mégpedig egy cselekvési alakfolyamatnak optimális ritmikus akcentuálását mások mint 'kell* formát élik át, ennek magának apelláló hatása és kötelező tartalma van, természetesen úgy, mint pusztán ritmikusan nyomatékos hangmozgásnak és artikulációnak. Ha felnőtt ember hangokat mond a gyerek számára, akkor ezeknek a gyerek számára 'közvetlenül kell' tartalmuk van. Vagy, egész általánosan kifejezve: azok a stilizált, ritmizált és túlsúlyban lévő magatartásformák, melyeket észreveszünk,közvetlenül valamely válaszviszonyra apellálnak, melynek legegyszerűbb formája az utánzás. Az utánzás /ábrázolás in vivo/ ezért a legmagasabb belső sokszerüség teljesítménye, mert az utánzás maga olyan magatartás, mely egy észrevett magatartáson keresztül önmagával lép viszonyba. A ritmikusan stilizált cselekvés tehát beszédszerű, úgyszólván kifejezésre kész és a szociális terület egy jelensége. Mint egyedüli magatartás csak kényszerképzet es betegeknél lép fel, akiknek funkciós köre saját testükre és a saját magukhoz való viszonyra szűkült. Ez az ábrázoló magatartás még manapság is rendkívüli szerepet játszik a primitiv kulturákban. A történelem előt- 43 -