Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)

VII. A SZÍNPADI LÁTSZAT VALÓSÁGA

fogadott képi-hangzásbeli totalitá

s, az audiovizuális egység mindig elsődleges. Amit a néző kap, az a látvány és a hallott szöveg egymásban élő egysége, egyik a másik áttételén kérészül hat, de csak mint egység juthat el a nézőhöz. A játék "értelme" mondanivalója ebben a totalitásban van elrejtve. Akkor is, ha a néző egy-egy mondatot megjegyez magának, ha a rendezés bizonyos szövegelemeket kiemel. Mert bármennyire is kiemelten, szinte "csak ezt" hallja is a néző, mégsem ezt látja és hallja, hanem azt, amit a jelenet összefüggései, a szavak, gesztus háttere, szimbolikus jelentése, a szini képből adódó átszineződésének megvilágításában azok valóban jelentenek. És az a jelentéstartalom, melyet az állandóan jelenlevő diszlet a változó "értelmű" szavak möge állit, ujabb és ujabb megvilágításba helyezi a dialógusok direkt értelmét - és a néző nem is tudja másként hallani ezeket a szavakat. Ebből derül ki egyebek között az a paradox jelenség is, hogy a színen a szó mindig optikai jelenség is, a kép auditív élmény is a dialógus tartalmát mindig a látott-hallott totalitás adja meg, ezen keresztü

l lesz adott számunkra, és a szini kép, fényhatás stb. látványát a szereplők akciója és párbeszéde "láttatja" számunkra. Fejtegetéseink végére érkeztünk, de mégis ugy érezzük, hogy magát a témát - a színházművészet dramaturgiáját - voltaképpen most kellene elkezdeni. Nem mintha az eddigiek nem érintették volna ezt a problémát, vagy nem ennek elemzésével foglalkoztak volna. Inkább azért van ilyen benyomásunk, mert a színházi művészetek speciális problémáiról, "helyi", közvetlen esztétikai kérdéseiről csupán az eddigiek alapján lehetne alaposabban elgondolkozni. S erre a részletesebb, színházhoz közelebb lépő elemzésre ebben a tanulmányban nem került még sor. így magam is ugy tekintem ezt a dolgozatot,mint valamiféle bevezetést, előtanulmányt egy speciálisan - 199 -