Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)

I. A DRÁMAISÁG PARADOXONJAI

I. A Dfí

AMAISÁG PARADOXONJAI A mai drámairó, sőt még a színházlátogató is kicsit szkeptikus az un. dramaturgiával, a drámairás "szabályaival" szemben. Tudja, hogy ezeknek a szabályoknak betartásával éppúgy lehet rossz színpadi müvet irni - esetleg éppen azért, mert túlságosan alkalmazkodtak hozzájuk -, mint ahogy lehet megszegésükkel is remekműveket teremteni. Meg aztán a gyakorlati drámairó nem is igen tudja, hogy melyik szabályt kell figyelembe vennie és melyiket kell szándékosan keresztülhúznia: nincs dramaturgia "általában". Végülis ugy látszik minden művész csinál magának egyet a maga használatára. Dürrenmatt nagyon szellemesen mondja, hogy minden nagy szinpadi iró megcáfolta az eddig érvényben levő szabályokat, azok felől nézve "hibásan" alkotott, és egyúttal megteremtett egy uj szabályrendet, melyet majd a következő nagy művész helyez hatályon kivül. Akkor hát a dramaturgia csupán ugy él, mint a már megszületet

t remekmű utólago

s magyarázója? Csak a kérdést kell megfogalmaznunk, hogy érezzük lehetetlenségét. Arisztotelész óta - valójában még régebbi idő óta - él a szinpadi művészet meglehetősen kötött lépésrendje, de sohasem receptekként és megvalósítható tanácsokként. Csupán kijelöli azoknak az eszközöknek lehetséges köré

t, melyeken belül kell kerülni ahhoz, hogy jó dráma, hatásos jelenet stb. sikerüljön. De hogy ezekből az eszközökből mit használ fel az Író, sőt hogyan formálja saját igényének megfelelően, mit hagy el belőle, hogyan formálja vagy deformálja - azt már egyetlen szabályban sem találjuk meg. Ezt már az az életanya

g határozza meg, mellyel a művész dolgozik: kora - 19 -