Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

IV. Sejtelmek az új szintézisről

kevésbé független embercsoportokat kell bemutatniuk; sok esetben jogosan folyamodnak a rokonmüvészetek (film, zene, tánc) kifejezési eszközeihez (bár, amint azt Garcia Lorca példája is mutatja, ezeknek az eszközöknek alkalmazása a zárt formán belül is lehetséges, és itt ismét csak az átmenetek lehetőségére is kell emlékeztetnünk.) Mindez azonban semmiképpen nem jelenti a drámának az epika, a regény felé való közeledését, mert az irónak, ha drámai hatást akar elérni, a nyitott formán belül is a cél és az eszközök teljes összhangjára kell törekednie, müvében drámai szükségszerűségnek kell érvényesülnie, és a néző számára mindvégig fenn kell tartania annak lehetőségét, hogy disztingválni tudjon a drámai hierarchia egyes elemei között; olyasformán, mint azt Shakespeare teszi, akinél az alakok és események legkontrapunktikusabb, legszínesebb kavargása közepette is végig érezzük az alkotó szervezőmunkáját, az elemeknek a dráma centrumához való viszonyát. Ilyen jellegű céltudatosságot tapasztalhatunk a nyitott forma többi mesterénél, Büchnernél, Trenyovnál, Visnyevszkijnél és - módositott alakban - Brechtnél is. Hugo von Hoffmansthal, a lirai esztéta-drámának Maeterlinck mellatt másik hirdetője, vallhatta, hogy Shakeapeare-nél az igazain megrenditő ma az, amikor például Brutus kihúzza a lantot az alvó Lucius alól, nehogy az összetörje, és levonhatta a következtetést: "Az ilyen kis vonások mindig újra meg újra felélesztik a Shakespeare iránti, az imádatig menő csodálatot... Itt lehet sirni, nem Lear átkozódásának hallatán..." * - a néző számára, akármennyire megrenditik is a Shakespeare-drámák egyes részlet-finomságai, a Lear királyb

an mindig Lear drámája lesz a legfontosabb mégpedig azért, mert ezt Shakespeare maga is igy akarta. ' Idézi Margret Dietrich

: Europäische Dramaturgie im I9. Jahrhundert. 5Í9. 0.