Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

III. Kísérletek a drámai forma kiszélesítésére: epikus és lírai törekvések a mai drámában

tékosság újfajta, nagyon érdekes konvenciórendszerek alapja lehet, bár a példák azt mutatják, bogy elsősorban a szatíra és a tragikomédia kifejezési lehetőségeit gazdagítja, mig a tragédia változatlanul a nézők beleélésére tart igényt. Általában ugy tetszik: a tragikus témák a hagyományosabb megoldásokat keresik és elsősorban érzelmi hatásra apellálnak,na ezek az érzelmi hatások a régebbieknél sokkal erösebben épülnek is gondolati-filozófiai alapra; a játékosság, az elidegenítés, az intellektualitás közvetlen hangsúlyozása inkább a szatirikus témákhoz illeszkedik. Tematikától függetlenül azonban kétségkívül fokozott hajlandóság mutatkozik a nyitott formák továbbfejlesztésére, éppen a mesterkélt és korunk valóságától és Ízlésétől egyre idegenebb lekerekitettség kerülése végett, valamint a jelenségek összefüggéseinek többoldalú, átfogóbb feltárása érdekében; ugyanakkor, mint többször rámutattunk,a lekerekitettség veszélyét a zárt formákon belül is le lehet győzni.Ami pedig a műben feltárt összefüggésrendszer szűkebb vagy tágabb körét illeti, a teljesség érzetét itt nem mennyiségi szempontok határozzák meg, hanem mindenkor a tartalom, a tematika követelményei, illetve a művészi megvalósítás minősége. Minden egyes mü esetében külön döntendő el, hogy az iró jogosan, legadekvátabb megoldásként ós kellő művészi erővel felvértezve kötött-e ki a zárt, a "kevésbé zárt" vagy a nyitott forma mellett. (Mert hiszen, hadd utaljunk rá sommásan legalább e helyütt, e kategóriák semmiképp sem abszolutak, a játék, a mozgás, az átmenetek lehetőségével - gondoljunk csak Garcia Lorca vagy Miller egyes müveire - mindig számolnunk kell.) Meg kell azonban ismételnünk fejtegetéseink premisszáját: a nyitott drámai formák semmiképpen sem azonosíthatók az epizálási kísérletekkel.