Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

I. A drámai forma a viták kereszttüzében

napja ink drámairodalmának. Az olvasó, a néző a művész mondanivalóját csak a formán keresztül érzékelheti; és a szüntelen kisérletek, amelyeknek a drámai formát a század eleje óta alávetették, voltaképpen az uj tartalmak meghóditására tnditott rendkivül bonyolult és problematikus harcot tükrözik. A kérdés fontosságát bizonyitja, hogy a formai problémák a drámatörténet folyamán első Ízben kerültek a viták középpontjába. A szocialista esztétika csak as, utóbbi években kezdett foglalkozni ezzel a témával; a személyi kultusz időszakában egyoldalúan és antidialektikusan a tartalmi kérdések kerültek előtérbe s bár hivatalos tilalom a formai újításokkal szemben nem hangzott el, de bármiféle lazítás a polgári tézisdrámáktól örökölt szerkezeten igen hamar vonta magára a formalizmusnak, a dekadens nyugati minták másolásának vádját. Anélkül, hogy ezt a kérdést most bővebben taglalnánk, röviden megjegyezhetjük: a merev, dogmatikus, a valóság ellentmondásai előtt szemet hunyó világkép valóban a tózisdráma formájában találhatott a maga legadekvátabb kifejezőjére. A megújult légkörben felcsapott a forma és a tartalom viszonya iránti érdeklődés, és a most zajló realizmus-viták középpontjában immár a haladó mondanivaló korszerű kifejezési lehetőségei állnak. A szocialista esztétikán belüli álláspontokról még lesz szó ebben a fejezetben; mindenesetre tény, hogy ezek az álláspontok még nem jutottak el valamilyen megnyugtató szintézishez, amelynek birtokában teljes fegyverzetben vehetnők fel a vitát a polgári esztétikával; dogmatikus maradványok és tartalmi szempontokat figyelmen kivül hagyó, formalizmusba hajló túlzások gátolják e szintetikus álláspont kialakulását. As alkotó légkörű viták rövid néhány éve alatt a marxista esztétika még nem érhette utói a polgári esztétikát, amely immár évtizedek óta foglalkozik azzal, hogy a mai dráma jelenségeit a polgári világképhez asszimilálja és az elmúlt