Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

IV. Sejtelmek az új szintézisről

gári tragédia gyakorlatának ez volt a gyengéje: nem tudott 'végső búcsúvá'nőni... A nagy tragédiában... a tulemelkedés higgadtaágát, nyugodtságát csodáljuk, mlg a polgári tragédiában - éppen mivel ez a végső tulemelkedés nem jöhet létre - mindig párosul egymással a leghevesebb kritika és egyoldalú támadás a patetikus rokonszenvvel."^" Ebből az következik, hogy a korszerű drámai szintézisnek - noha létrejötte számos objektiv és szubjektív tényező további alakulásán múlik - a szocialista szemléletű vagy az ehhez a szemlélethez közelito irók körén belül kell kialakulniai korunk nagy drámája csak az anyaggal szembeni világnézeti fölény talaján szökkenhet virágba. Talán sikerült az eddigiek során is világossá tenni, hogy a szintézis bizonyos elemei már ma is adottak. Fellelhetők egyfelől az olyan alkotók művészetében, mint a szovjet klasszikus dráma mesterei, a modern szocialista irók közül pedig elsősorban Bertolt Brecht, fellelhetők továbbá a legújabb szocialista drámairás egyes eredményeiben is; és fellelhetők a mai polgári drámairás legnagyobbjainak, Arthur Millernek, Tennessee Williamsnek, Sartre-nak, Frischnek, Dürrenmattnak müveiben; és problémalátásuk vonatkozásában sok tanulságot kínálnak a szintézis számára az abszurd drámák is. Mindezeket a tanulságokat az esztétikának feltétlenül fel kell dolgoznia, de a szintézis végső természetét illetően szükségképp csak tapogatózhat, A szintetizáló, homogén esztétikai látásmód, mint azt Arisztotelész, Boileau, Lessing példája bizonyltja, csak a nagy drámai virágkorokkal párhuzamosan bontakozhat ki, márpedig e drámai virágkorok alapja mindenkor egy olyan szemléleti szuverenitás és kiegyensúlyozottság volt, amilyenhez a mi korunk még nem jutott el, még a szocialista szemlélet bázisáról sem. Ezek a nagy korszakok, az egyéni művészi különbségeken túlmenően is, a világhoz, a társada* Almási Miklós 1. m. 261. o.