M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A dráma rekonstrukciója
rövidebb, könnyebben kimondható dulás-t illeszti a szövegbe, de a leheli , mint főnév, bár rövid és hangulatos, mégis a közérthetőbb lélegzésnek ad helyet tolla alatt. Az egykorú irodalmi nyelvben megvan a törekvés rövid szavak alkotására. A színpad szempontjából ennek gyakorlati haszna is van, mint alább még látni fogjuk. A tanács ot megkisérli tan ra kurtitani a stilus ujitó, de végül is a tan más értelmet nyer nyelvkincsünkben. A re11enthete11enbŐl, ellenállhatatlan ból szívesen kihagynak egy szótagocskát, és ez a törekvés a század második feléig eltart; a rettenthetlen, ellenállhatlan lovagok ekkorra nyerik 19. vissza a kifelejtett et-, atot. ' Ott, ahol a színeszeknek nem volt elég idejük szerepük megtanulására, és ahol nem egyszer az olvasás mestersége sem állt nagyon biztos alapokon, tanácsos volt rövid szavakkal megtűzdelni a színmüveket. A század második felére, amikor a Nemzeti Szinház már nem küzd örökös időhiánnyal és a csak másodnaponkénti drámai előadások, meg a viszonylag nagy társulat megvédik az egyes színészt a túlterheléstől, szivesen visszatértek a drámai hatás szempontjából kifejezőbb, sok 20 szótagu szavakhoz. A szinpadi nyelv megmagyarosodása, a nyeJvujitás egyre tökéletesebb térfoglalása fokozatos, de ezeknek a fokozatoknak is megvan a maguk szociológiai jelentősége. Mik azok a szavak, amelyeknek a funkciója olyan lényeges volt, hogy már Kelemen Lászlóék életében megkövetelik a maguk magyar megfelelőjét, mik olvadnak a nyelvfejlődés ez első ötven évének során lassanként, szinte észrevétlenül a szinház nyelvébe, és melyek azok, amelyek úgyszólván kapuzárás előtt, a forradalmi időkben jutnak csak érvényesüléshez? A játékszin . a színjátszó , az álarc , a vigjáték . a szomorújáték , a színre lépni , a sugó szavak már otthonosak az 1790-es években, de a szinmester , mint foglalkozás, ————— ói csak a második fővárosi magyar társulatnál jelenik meg. *
