M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színészi játék rekonstrukciója

szinész szájával, akár higyjük, hogy a mennyországban van, akár, hogy ott "rothad'* /A forditó, mint máshelyütt is, készakarva durva; a francia szövegben "porlad" áll./ a koporsójában, hanem a király képzeletében fogalmazódnak meg ilyen módon a szavak,Henrik gondolja, hogy Tamás, az adott helyzetben, igy szólna hozzá... Igaz, az alakitrs technikán ában voltak hibák. Koncz még nagyon fiatal és monológot mondani nehéz feladat. Érzelmi fedezete azonban volt a szerepéhez,a Tamással való együttlétek hangos öröme ugyanúgy a teljes átélés, a rajongó szeretet őszinteségének hiteles bizonyítéka volt, mint a dühöngő, könnyező, keserű Henrik az invesztituraharc kirobbanása után, amikor megszűnik számára az élet értelme. Mert Henrik, aki igy tudta szeretni a barátját,maradhat sikeres uralkodó, de a magánélete csődbe ment. Ezt a mély érzést lehet hitelesen ábrázolni és Koncz képes is volt rá: emlékezzünk jelenetére a két királynővel, amikor a vak düh ós az elkeseredés könynyeiben mutatta meg érzelmeit, vagy a bernard-la-fértéi sikon elhaló "Tamás! Tamás!" kiáltására. Nagy hiba volt azonban a rendezés részéről, hogy ekkora érzelmi skálával rendelkező szinész alakitását persziflálta a legutolsó jelenet fütty-szavával. II. Henrik nem fütyűrészve hagyta el a canterbury! katedrálist, sem a történelem, sem a dráma szerint: egy ember, akinek hátralevő életére csak a hatalom maradt meg, nem füttyentget örömében. Itt megint azt láttuk, hogy a rendező visszarettent a kanonizált szent dicsőségétől, nem lévén tisztában avval, hogy a XII. században Becket vonala volt a haladó, az uj. Ez az állandó rettegés többé-kevésbé Darvas játékát is korlátozta. A szinész mindaddig zavartalanul élt - és élhetett - alakitói stílusának megszokott előnyeivel: a vidám könnyedséggel, szép mozdulatokkal, színészi egyéniségének természetadta kiváltságaival, amig Becket volt, a világfi. A nehézség a fordulat után, az első imajelenetnél kezdődött, mert itt a dráma ellen rendezett a rendező. VI-