M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpad rekonstrukciója

történő lejátszatásót. A háttér bevilágitását a különböző diszletdarabok, pl. egy végigvonuló oszlopsor, egy erkélypárkányzat mögé rejtett fényforrásokkal oldották meg. A világitó test egy fából és ólomból kombinált szekrénykébe volt rejtve, vagy egyszerűen csak egy-egy lámpát akasztottak, kampón, a diszlet darabokra. Nagyobb külföldi színházaknál világitókocsikat alkalmaztak. Ezek ugyanúgy sinen futottak, mint a kulisszák. A legerősebb fényt az első kulisszapárnál volt szokás adni; egy-egy kocsi öt-tiz, eset52 leg több lámpát is hordozott. * Ugyanigy szokás volt minden szinpadi utcában egy-egy oszlopról adni világosságot; ez volt a Franciaországban szokásos quinquet-rendszer. Hogy azonban a Nemzeti Színházban a rivaldán és a szuffita mögött futó gázlángokon kivül pontosan hogyan történt a szinpad megvilágítása,arról csak akkor lesz tiszta képünk, ha a fővilágo

sitóhoz intézett rendelkezések ugyanúgy előkerülnek majd, mint az 1849» év teljes műsorának Butor Könyv

e. vagy egyes későbbi korszakok jelmezkönyvei. Kisebb együtteseknél, kivált vidéken, a világitás kezelése a sugó feladata volt. Ezek a különféle bevilágitások sem adtak még a színpadi játéknak különleges, más jelleget. A mai értelemben vett fényhatás a szinházak elektrifikálásával függ össze. Csak villanyfénnyel lehet ugyanis egy-egy alkalmas pillanatra egy, vagy több szinészt élesen megvilágítani, hogy mimikájuk teljesen érvényesülhessen. Bár ez kezdetben nem volt "reflektorfény", egy lépés volt mégis a XX. századi rendezés felé. Természetes, hogy Molnár Györgynek jutott eszébe először, hiszen a mult századi rendezők közül ő figyelt fel legéberebben a hatááeszközökre. Ifjú éveinek görögtüzes megoldásairól nem is beszélve, ő adott először elektromos battériából szines üvegen át "hangulat

világitást" a Téli rege utolsó jelenetében és a Brankovics-operában.