M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpad rekonstrukciója

rista iskolai színjátszás, műfajban, szinpadban egyaránt, nem is szólva arról, hogy az is magyar nyelvű. De célja, közönsége már ennek is különbözik a hivatásos színházétól. Kelemen László és követői értékkategóriában leginkább azokkal a német társulatokkal mérhetők össze, amelyek Pesten, Pozsonyban, Kassán, Temesvárott ugyancsak a polgárságnak játszottak. Ezért is keresztezték folyton egymás útját, ezért volt az állandó versengés és hol ezzel, hol azzal a féllel szemben az adminisztratív eszközök alkalmazása. Főúri színjátszás élt még a XIX. század második felében is, iskolai pedig ma is van, mégsem vontak és vonunk soha párhuzamot az úgynevezett "színházi világ" és e másfajta törekvések eredményei között. A szinpadi technika fejlődését tehát a polgári eredetű, felvilágosodás-sugallta hivatásos magyar színjátszás történetén belül fogjuk figyelemmel kisérni, kiinduló pontként Kelemen László társulatát véve. A hivatásos szinjátszás ott, ahol a felvilágosodás korában indul és elsősorban az anyanyelv müvelésének eszközéül tekinti magát, nem is tart igényt fejlett színpadtechnikára. - A nemzeti nyelvű dráma előadásán volt a hangsúly, és arról a körmönfont barokk szinpadi gépek alkalmazása csak elvonta volna a figyelmet. A felvilágosult gondolat hirdetése, az "erkölcsök és a becsület" mellett a lingua vernacula ápolása a cél. Figyeljük meg az első évtizedek nagy szinpadi sikereit: sem Dugonics Bátori Máriája, sem a német dráma, Lessinget, Schillert, Kotzebuet is ideértve, nem kivan nagy szinpadi felszerelést. A kor a látványosságot az opera és a Zauberposse hatáskörébe utalja, de ezeknek semmiféle nevelő funkciót nem is tulajdonit. A cél betöltése érdekében nem volt tehát akadály az, hogy egy kis faszinházban kezdte meg 1792 májusában működését Kelemen Lászlóék együttese és egy teremben a kolozsvári társulat, ugyanígy indulnak Prágában a csehek is.^*