M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A dráma rekonstrukciója
nyelvén tolmácsolni. Evvel szemben a vígjátékok jellemei ritkán összetettek, a vígjátéki célok kevés eszközzel elérhetők. Dicsekvő ember ma is van, de ez nem könnyíti meg számunkra, hogy a Miles gloriosust közel érezzük magunkhoz. Megkísérelhetjük Molière vigjátéki figuráit emberközelbe hozni, és azt fogjuk tapasztalni, hogy a hagyomány - vagy a sznobizmus - megszentelte mosoly erejéig eljuthatunk, tovább alig. Kinek mond valamit napjainknak az az újítása, hogy Tartuffe külseje undoritó és elriaszt? Orgont ezután nem együgyűnek, hanem agyalágyultnak fogjuk tartani, és nyugodtan alszunk zsöllyénkben: Elmira erényét a legkisebb veszély sem fenyegeti. Még különösebb eredményt fogunk elérni, ha eljátsszuk Molière-t ugy, ahogyan szövegét mi, ma, értjük. Arra eszmélhetünk, hogy Dandln György - tragédia. Bizony az, legalább is mai szemszögünkből nézve! És a Koldusopera , aminek Brecht-Weill-féle változata egyik legnépszerűbb színmüvünk, Gay feldolgozásában nem volt ugyan tragikomédia, hanem csak komédia, de 14nem Bicska Maxi val nevetett a néző - hanem rajta. A társadalom fejlődése nem változtatta meg azt a tényt, hogy a halállal és a szenvedéssel szemben döbbenten álljunk, de változtatott azon, hogy min nevetünk. A modern angol Shakespeare-szinpadra-alkalmazások a clown-szövegeket nagyrészt törölték. Bessenyeit, Kisfaludy Károlyt ma már nem is szokás a közönségre erőltetni. Gsiky Nagymamá ja egy nevezőre jutott a Csárdáskirálynő vel. Ez utóbbit egyébként, hogy zenéje érvényesülhessen, át kellett irni. De átirásra került az egyik legkedvesebb, remek játéklehetőségeket biztositó magyar vígjáték, a Lillomfi is. Még pedig nem csupán azért, mert egy haladó szellemű ifjú vándorszínész nem csaphat fel gazdag örökösnek, hanem azért is, mert senki sem értené meg, hogy a szép jövő előtt álló színész miért vonul vissza egy isten háta mögötti földbirtokra.
