Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Színházi tanulmányok 11., Budapest, 1965)

I. A SZÍNJÁTÉK MŰVÉSZETÉRŐL - 2. A színjáték művészetének néhány sajátossága - e/ A zene kiemelt jelentősége a színjáték világában

"vokális" zenei oldalát az "ember" akusztikus megjelenítésére , "instrumentális" oldalát pedig a "környezet" érzékeltetésére felhasznált alkotóelemnek tekintjük. (Zárójelben hadd említsük meg itt, hogy amennyiben az instrumentális muzsikában a vokális megszólalással ellentétes motívumok szólalnak meg, ez kettős célzatú lehet: vagy a szerep és környezete ellentmondására utal, vagy pedig a szereplő mondatai és cselekedete vagy igazi véleménye közti ellentmondást érzékeltetheti, hiszen ez utóbbi kettő közül valamelyik a nem-igazi-ént képviseli s ez esetben mintegy objektiválódva, idegen "környezetté" válik az én számára.) Zárójeles megjegyzésünk egyébként figyelmeztető bizonyítéka annak, hogy az "ember és környezete" - "vokális és instrumentális" párhuzam sem alkalmazható merev sémaként, inkább tendencia mint tézis. Véleményünk szerint az igazi harc a "zene és próza között" nem a szöveg és muzsika között van, hanem a szinjáték drámaisága, a "mesét" kibontó cselekvés és aj öncé lúan megformált, formalistává lett "zenélés" között* Â szinjáték művészete szempontjából ugyanis ebben az utóbbi esetben belső arányeltolódás következik be, az ábrázolás egyik eszköze önmegvalósításra tör s a támadás vesztese ilyenkor mindig az "ember" marad. A zene jelentőségét bizonyitja az is, hogy sem a szinjáték történetét nem lehet megírni a zene története nélkül, de a zene történetét sem a szinjáték története nélkül. Fejlődésük párhuzamosságára, sőt sokszor egybeesésére, azonosságára majd a dramaturgiai elemzés során még bőven kitérünk. A zenés szinjátéktipusokat ugyanis ugy tekinthetjük és tárgyalhatjuk, mint egy-egy önálló szinpadi kódrendszert, melyet a különböző adott korok és táradéinak hagyománya, igénye alakított és alakit ki.