Sz. Szántó Judit: Az angol színház új hulláma (Színházi tanulmányok 10., Budapest, 1963)

I. SZÍNHÁZI CSODA EGY "JÓLÉTI ÁLLAMBAN"

I. SZÍNHÁZI CSODA EGY JÓLÉTI ÁLLAMBAN Még nem telt el egy évtized sem - nevetségesen kis idő egy nemzet irodalmi kontinuitásában - azóta, hogy Kenneth. Tynan, az uj angol dráma legkongeniálisabb kritikus-kisérője, legrokonszenvesebb törekvéseinek éles szemű támogatója igy panaszkodott az"Observer"hasábjain: "A meztelen valóság az, hogy reprizektől és importált daraboktól eltekintve, nincs a londoni szinházban semmi, amiről öt percnél tovább merhetnénk beszélgetni egy értelmes emberrel... A mult héten egy fiatal francia nőt üdvözölhettem Londonban, aki disszertációt készül irni a mai angol drámáról. Reményteljesen elbeszélgettünk John Whitingről; de kisvártatva, zavaromban, meg kellett kérdeznem tőle, miért nem választotta tanulmánya tárgyául saját drámairodalmukat. A hölgy busán mosolygott: 'Párizs hanyatlóban van - mondta. - Sartre-tól, Anouilh-tól, Camus-től, Cocteau-tól, Aymétől, Claudeltől, Beckett-től és Salacroutól eltekintve majdhogynem senkink sincsen. '

M

^*Az impozáns névsor valóban csak piruló visszakozásra ingerelhette a fiatal kritikust, aki kénytelen volt Noel Coward vagy Enid Bagnold bulvár-darabjaiban kutatni egy-egy Ígéretes, realista izü mozzanat után, és Terence Rattigant ünnepelni, amiért a Mély kék tengerb

en (

The Deep Blue Sea

. 1952) a Szent Johanna óta az első jó, életszerű főszerepet nyújtotta az angol szinésznőknek. Az elégedetlenség azonban, ugy tünt, csak a kritikusokban fészkel. A londoni szezon bemutatói továbbra is a 1. Kenneth Tynan: We st-End Apathy

, 1954-• Curtains

. Longmans, Green and Co Ltd. 1961. 85. o.