Sz. Szántó Judit: Az angol színház új hulláma (Színházi tanulmányok 10., Budapest, 1963)

II. DRÁMÁK ÉS PROBLÉMÁK - f/ Az abszurd

nem léteznek, vagy legalább jelentőségben mérhetetlenül eltörpülnek az "igazi" probléma: az emberi természet és az emberi sors metafizikai kilátástalansága mögött, (Ebben az általános emberiben heterogén elemek élnek egymás mellett: biológiai jelenségek, mint az öregedés és a halál rémei, csakúgy, mint társadalmi indítékú, de az abszurdok szemléletében egyetemes emberivé emelt mozzanatok, elsősorban az elidegenedés számos tünete, a/, emberi kapcsolatok problematikussága, a családi élet meglazulása, a társadalom számkivetettjeinek reménytelen vegetálása, az emberi magány általánosan fenyegető réme stb., stb.) Igy vélekedik számos darabjában, nyilatkozataiban pedig kivétel nélkül mindben Eugene Ionesco, és ennek a szemléletnek a legvégső, lényegéig csupaszított állomásához jutott el Samuel Beckett. Csak ebben az összefüggésben lehet megérteni az angol abszurdok immár világviszonylatban is elismert és számottévő fiatal vezetőjének, Harold Pintér

nek munkásságát. Pinter feltűnése látszólag független az Osborne által elindított mozgalom kibontakozásától; hogy nem előzte meg akár több évvel is a Nézz vissza haraggal bemutatóját és nem indult el, Ionesco és Beckett hatására, már akár az ötvenes évek legelején is pályáján, az első látásra csupán jellemző tünete az angol dráma 1956-ig való stagnálásának: lám, még az angol abszurd kibontakozásához is külső és egészen más töltetű lökésre volt szükség. Ám ha az összefüggés csak ennyiben merülne ki, ugy Pinter munkássága e tanulmány keretein belül nem is érdemelne többet ennél a megállapításnál; azonban, bár a következőkben egyelőre csak arról lesz szó, ami Pintért valóban országhatáron tuli abszurd irótársaival fűzi össze, a fejezet végén szeretnénk rámutatni azokra a szálakra, amelyek Pintért mégis a "dühös fiatalok" mozgalmához kapcsolják, noha kétségtelen, hogy ezek a szálak jelenleg sokkalta gyengébbek a Ionesco—Beckett-i rokonságnál.