Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

III. A SZÍNJÁTÉK SZOCIOLÓGIAI SZERKEZETÉHEZ

titka nem as illuzionista színpadképben, nem a kosztüm és díszlet, -világítás és zene hatásaiban van,hanem az emberi játék, a közvetlenül látható másik ember cselekvő sorsa hozza magával. Hig a többi művészetben az ember öntudatának - önmagára ismerő, mert másiktól önmagát megkülönböztető és korával azonosuló - átalakulása közvetettebb

. Az irodalom hatása a fantázia újraalkotása révén tör be egyéniségünkbe, a festészeté a vizuális élmény hangulatitartalmi eszközeivel, a zene még inkább a hangulatok meghatározatlan áramlásával. Mind olyan áttételek, melyek lassítják, vagy elvontabbá teszik az ember önmagára ébredését - a máslétből egy magasabbrendü önmagára való rátái álását. A színházi élmény ezzel szemben mindig közvetlenül ragadja meg a nézőt: az ember ember ellen hatásával. Szert is volt a legtöbb nagy világtörténelmi változás legfőbb művészeti kifejezője, világnézeti előkészítője, érzelmi tudatosítója a szinház: a görög demokrácia kialakulásánál, az olasz városállam életében, a reneszánszban, a polgári társadalom születésénél - de a szocializmus fejlődésében is. A néző szubjektivitása és a dráma objektivitása Az eddigiekből is kitűnik már, hogy mennyire naiv dolog az a feltevés, hogy a dráma nézője csupán passzív közeg, melyre az előtte történő cselekmény mondanivalója hat. A nézőtér paradoxonja ugy hangzik, hogy az ember azáltal válik igazán nézővé, befogadóvá, hogy maga is aktiv alkotója, "társszerzője" lesz a darabnak. A passzivitás a mondanivaló befogadásának feltétele - a néző belső aktivitása. Az esztétikai viszony, mely s nézőtömeg és a színpad között kialakul, két irányú, egymást feltételező átdolgozásának, kiegészítésének,reakcióinak visszahatása.