Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)
II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK
De a társadalmiság hangsúlyozásával ki kell emelnünk ennek a jelzésrendszernek egyéni sajátságait is. E jelzéseknek, "vételének és továbbadásának" hullámhossza mélységesen jellemző az egyénre, jellemére, temperamentumára, egyediségére. Kezdve azon, hogy e jelzőrendszer széles skáláján melyik "fekvésben" járatos: fejlett önuralma lévén a finomabb, rejtettebb kifejezési eszközöket keresi, vagy féktelen temperamentuma ezernyi jellel árulja el magát. Az önmagát a szavakban maximálisan kifejezni képes ember nehezebben, "ügyetlenebbül" találja meg ezeket a másodlagos jelzéseket. A szerelemben pl. a szavak tartalmi közlőereje eltörpül azok hangulati, jelzéssel ellátott "formája" mellett, s aki ezeket a közlési lehetőségeket nem tudja megtalálni, talán ki sem tudja magát fejezni noha kitűnő beszédkészséggel rendelkezik. E kis társadalompszichológiai kitérő után térjünk vissza a szellemi alak megteremtésének munkájához. A színésznek tehát ezt a "kiegészítő jelzőrendszert" kell megtalálnia, mégpedig ugy, hogy saját emberi mivoltához, az alak társadalmi természetéhez, valamint egyéni, egyszeri temperamentumban felópitettségéhez egyaránt "vágjon". Meg kell találni a azt a hullámhosszat, amelyen ez az alak maximális adás-vétel energiával tud dolgozni. Ha ezt a hármas egységet sikerül megteremteni, akkor látjuk a színen a mü élő, szellemi alakzatát. Ekkor érezzük pl. hogy a szinész belép a színre, s még egy szót sem szólt, már árad belőle egy atmoszféra, mely az elkövetkező jelenet alaphangját adja meg, mely azonnal uralkodik a színen és nézőtéren. Vagy ilyenkor sejtjük meg azt a mély emberi gazdagságot, mely a dialógusok mögött húzódik meg: a mondott szöveg áttetszővé változik, s mögötte ott érezzük kavarogni az alakok láthatatlan, de mosl varázslatosan mégis átélhetővé tett titkos életét, vágyait, egyéniségének rejtett zugait. Enélkül a meghatározhatatlan konkrétság - 69 5" Színjáték és társadalom