Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

remti. S a szerep adta lehetőségek egyikének vezérlete alatt kialakuló valóságos szellemi alak az áttetszővé váló szlnészi-fizlkal valóság révén válik át élhet ővé - közvetlen realitássá. A szini alak eme szellemi körvonala aztán maga is csak egy utaló-funkciót hordozi rajta keresztül abba a másik világba nyerünk betekintést, ahonnan ez a figura érkezett, ahol az általa hordozott cselekmény zajlik. Az igazi szini megvalósításnak három képet kell ugy egymásbaigazitanla, hogy egyik a másikat mutassa és ne takarja el: a színészt, a szellemi alakot,és az ábrázolásra kerülő valóságot. Milyen eszközökkel sikerül ezt az alakteremtő, való ságot evokáló munkát végrehajtani? Mi evokálja a nézőben a szini alak szellemi "többletét"? Mikor erre a kérdésre akarunk válaszolni, újra paradox helyzetben vagyunk. Hiszen az alak szellemi arculatát lényegében a dráma szövege, a replikák, monológok, tettek és balsikerek sajátos és rögzített rendszere adja. S mégis ha a szinész csupán ezt a szövegszerűen rögzített drámát adná,kevesebbet kapnánk. Nagyjából annyit, amennyit az olvasással nyerhetünk: egy extenzív gazdagságot, a hősök sokféle tulajdonságainak, egyéniségének egy sokszínű vázát. Elő alakot semmi esetre sem. Mi hát az életrekeltés esztétikai ta paszt óanvaga

? Nem akarunk a színészi teremtőmunka bonyolult eszközeinek tárgyalásába belemenni, csak ezeknek a lehetőségeknek esztétikai lényegét szeretnénk,ha sikerül, valahogy megfogalmazni. Én azt hiszem, hogy ami kor a szinész ennek az egy embernek egyéniségévé teremti a dráma szellemi alakját, akkor a szövegben élő meghatározat lan konkrét sag u figurát egy sor szövegen kívül eső jelzőrendszer segítségével gyúrja meghatározott egyéniséggé. Mit értünk ezen? A hétköznapi életből ismert jelzőrendszerekre gondolok. Nemcsak beszéddel fejezzük ki magun-