Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

A többértelműség lehetősége és az egyértelműség valósága Még mindig nyitva maradt az az esztétikai kérdés, melyet már többször is felvetettünk: mi az oka annak, hogy egy szövegben rögzitett dráma többféle megvalósítás lehetőségét hordozza magában. Hol bujkál, miben rejtőzik ez a többféle lehetőség,mikor a darab-leirva látszólag igencsak egyértelmű? Próbáljunk most erre röviden választ keresni. 1. Kezdjük egy közismert problémával. A művészi tipizálás sohasem az életben található egyes embereket,és speciális helyzeteket állitja ábrázolásának központjába, hanem mindig általánositja is azokat. A tipus egyszerre és egymásbaolvasztva nyújtja az egyedit és SLZ általánost. Pl. Petur temperamentuma, kitörései nagyonis egyediek, csak rá jellemzőek, de benne mégis ott rezeg a középnemesi réteg egész szenvedélye kitörni akarása is. Igy aztán lehetséges ezt a kissé általános tipust több értelemmel is felruházni. A regényt olvasó ember ezt önkénytelenül megteszi, hiszen mindenki másképp képzeli el magának Karenina Annát, és mást is érez ki a regény végkicsengésének. A szinen viszont ezt a tipusbeli általánosságot láthatóan is többféleképpen lehet konkrét alakba összefoglalni. A szerepben,a dráma menetében van tehát egy mozgástér: a tipikus helyzetek és figurák általánossága adja ezt a mozgásteret, melyet viszont konkréttá, egyszerivé kell tennie a rendezőnek, hogy élvezhető,átélhető lehessen. Igy azt mondhatjuk, hogy ebben a viszonylagos általánosságban rejlik a többféle értelmezés lehetősége. Bizonyos keretet ad csupán a drámai tipus ós konfliktus általánossága - ahogy mondani szoktuk: különössége -, s ezen a kereten belül aztán a rendező dönthet a konkrét megvalósitás egyértelműsítése felől.