Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

ellentétét akarjuk konstruálni: hanem a tudatosság két szintjét akarjuk megrajzolni: az egyikben a valóság lehetőségeire reagáló "ösztönszerű" szintet láthatjuk, a másikban az elemző logikus megítélést. Â dráma az előbbi alapján bonyolítja a cselekményt, az utóbbi alapján a dialógust . A drámai konfliktus - legalábbis a shakespeare-i utakat követő darabokban - ennek a kettős öntudatnak összecsapása, ott egymással szembekerül egyrészt a tudatos, világnézeti-etikai magatartás, a "normális" eredeti viselkedés, másrészt a cselekvésben felbukkanó uj, eddig csak látens módon élő magatartás* Az ember nemcsak a világgal ütközik meg, tetteinek nemcsak olyan következményei lesznek, melyeket nem akart, nemcsak terveinek összeomlását kell látnia a dráma végén, hanem saját, eredeti, jól ismert mivoltának elvesztését is átéli. Sőt a dráma objektiv konfliktusának átélhetőségét épp az forrósítja fel, hogy a néző tanuja lesz a típus átalakulásának, és önmagával szembefordulásának: kiderül, hogy ez a másik, feltámadt ember szabadította fel azokat a kegyetlen erőket, melyek ime most ellene fordultak. Ot he Hóban ez a "másik", a szenvedélytől megszállott döntött össze egy életet, s most a megrendült, és lehiggadt ember saját megszállottságával is szembefordulva figyeli önpusztitását. S a nagy cselfogás ezután következik, belátjuk, mint ahogy ezt ő maga is érzi, hogy ez a "

másik" voltaképpen Ő maga volt - a bosszú édes izét, a szenvedély varázslatát élvezte, képtelen tőle elszabadulni, A drámai tipus egy másik sajátos vonását egy paradoxonnal lehetne jellemezni: konkrétságában rejlik viszonylagos elvontsága, vagy forditva, viszonylagos elvontságán alapul érzéki konkrétsága. Mire gondolunk ebben a paradoxonban? Több mozzanatra. SlŐször is arra a legegyszerűbb tényre, hogy a drámai tipus belső szerkezete viszonylag csak egy vékony résen keresztül látható: a tettek világit-