Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

akkor nagy oui a dialektikusan és azóta is maradandóan fogalmazta meg e két öntudat sajátos összefonodottságát és egységét: a "normális" és a "végzetes" ember - ugyanaz a hős* A dráma belső ellentmondása, feszültsége, a néző megrendülése és átalakulása éppen abból táplálkozik, hogy az előtte kibontakozó szenvedély, a hős nem várt belső átalakulása vógülis igazabb, egyéniségét mélyebben kifejező tulajdonság, mint az, amit kezdetben annak vélt. Ellen lehetne vetni, hogy ez a "kettős öntudat", ez az átváltozó képesség csupán a tragédia hőseit jellemzi: Tartuffe vagy Gogol Klesztyékovja cseppet sem változó, átalakuló típusok, tehát a vígjátékra nem érvényes az amit elmondottunk. Megfontolandó ellenvetés, bár azt hiszem csupán egy megtévesztő szerkezeti látszat miatt nem látjuk az átalakuló hősöket. Ugyanis a vígjátékok egyik tipuaánál a főhősök valóban nem változnak: de a körülöttük levők nagyonis átalakulnak - más emberek lesznek a darab végén, nemcsak azért, mert okulnak baklövéseikből, hanem mert felébrednek" abból az illúzió világból, melyben addig éltek. Ezt látjuk Orgonék és a polgármesterek esetében.A vígjáték egy másik típusában, az~ "onkrrtkus" komédiákban (Lessingnél pl. ) maga a hős is változik: fokozatosan felismeri valóságos tennivalóit, s levetkőzi merev és "fellegekben" járó szemléletmódját. Annyi azonban igaz a fenti ellenvetésből,hogy a tragédiákban határozottabb ez a "váltás" az egyik magatartásformáról a másikra, mig a vigjáték fordulatossága és "poénje" épp.,arra épül, hogy ezt a fordulatot a darab végére helyezi. De térjünk vissza eredeti problémánkhoz. Honnan veszi ez a tipus ezeket az uj tulajdonságait? Mit jelent az, hogy az ember, lehetöségszerüen egy másik egyéniség tulajdonságát hordja magában? A jelenség maga, minden történelmi kor hétköznapi tapasztalata. Gondoljunk arra, hogy egy forradalom idején, vagy akárcsak egy város életének fordulópontján hogyan támadnak fel a nép soraiban