Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

"Színpadi formabontás"

ről már szóltam. Azt hiszem kár a szót vesztegetni rá, hogy az ilyen korszerű, egyáltalán nem irreális vagy absztrakt drámatechnika, konzervativ szinpadi formákkal, nem közvetíthető. A kor tehát a drámai formán keresztül is mindenkor befolyásolja a szinpadi formát. "Et nunc ad fortissimum"... és most érkeztem el mondanivalóm legfontosabb részéhez, talán a lényeghez. A közönség kétszerkettője Az emiitett kritikai magatartást látva, gyakran az az érzésem, hogy ezek a kritikusok szocialista világszemléletük ellenére,a megszokás elótt való lusta hódolásuk, szubjektív hajlamaik, néha elvi bizonytalanságuk, vagy drámai és szinházmüvészeti tájékozatlanságuk miatt, megfeledkeznek a szinház eredeti rendeltetéséről. Minden szinház akar valamit a közönségtől. Szinház közönség nélkül fából vaskarika. Még a kapitalista szinház is tudta, hogy nem véletlenül van nyitva a szinpad negyedik oldala. Persze a szinház nem mindenkinek "mindig erkölcsi intézmény", mint Schillernek. De nekünk, a mi társadalmunknak még több is ennél, olyan intézmény, amely a népet a maga boldogságának, a szocializmusnak a felépítéséhez segiti. Elsősorban azzal, hogy szocializmusra nevel, de nemcsak azzal. Nekünk az a legfontosabb gondunk, hogy a mondandónkat hogyan tudjuk a leghatásosabban a nézőtérre közvetíteni. Már emiitettem, hogy mi a szinházban sohasem beszélünk formabontésról. Minket az előadás szuggesztivitása izgat. Mi nem bontunk formát, mi azt a formát keressük, amelyben leghatásosabban tudjuk kifejezni magunkat. Néljunk, és mindig mindenütt a világon, a közönség az egyik legjelentősebb kialakítója a szinpadi formáknak. Erről a kritikusok egy része teljesen elfelejtkezik és ezzel elfelejtkezik a szinpad hivatásáról, amely a közönség helyeslése nélkül nem teljesíthető. A kritika pedig az uj formák kérdésében szemben áll a közönséggel. Nem első eset ez a szembenállás a kritika és a közönség között. És