Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
Bevezető a modern drámához
rom azt mondani, hogy nyugaton mindenki pesszimista, nálunk mindenki optimista. Még a drámában sem. Talán lesz mód rá, hogy a nyugattal kapcsolatban is beszéljek az optimizmusról és a különféle pesszimizmusok közti különbségről. És nálunk is vannak, akik még nem szedték össze a hitüket a személyi kultuszban elkövetett hibák nyomán, vagy éppen most azért vannak elkeseredve, mert ijesztőnek találják a hibák ilyen nyilt feltárását. Nagy vonalakban azonban ez az optimistapesszimista szemlélet igaz. Maguk a nyugati dráma történészei is megállapitjak, hogy a modern dráma nyugati kifejlődésében nem kis szerepet játszott az az "inquiétude", az a nyugtalanság, amely az Írókat az első világháború után elfogta. Azóta olyan ideges a nyugati irodalom, mint a gyertyaláng. Mér maga a háború'felkavarta őket. Utána a szemük előtt játszódott le, hogyan tűnhet el egy kapitalista társadalom. Saját szenvedéseik, a nyomor és igazságtalanság, a kapitalista viszonyok kilátástalansága megrenditette a hitüket. Egyszerre kezdett elegük lenni a metafizikák és teológiák magabiztosságából. "A töredékes végtelenségnek, az áttörhetetlen függőségnek,a megszüntethetetlen fenyegetettségnek, a létezés bizonytalanságának és szakadékosságának tudata elmélyült" - irja egyik irodalomtörténészük. Kialakult egy világ, amelyben a válság szinte természetes életforma lett. Ez merő ellentéte Shaw és Ibsen, de az egész régi, a háború után is élő polgári drámairodalom harcos biztonságérzetének. Shaw-nál mindenki mindent tud, a szerző nyugodt, mert Az ördög cimborája kedélyes angol tábornoka is tudja, hogy ellenfeleinek, a szabadságharcosoknak van igazuk. Shaw nyugodt, mert még Warwick is tudja, hogy Johanna ügye egyszer győzni fog és igy tovább. Később a dolog már egyáltalán nem ilyen egyszerű. Hiába mondja nekik olyan szépen Marcel Cachin, a francia kommunista párt egyik legrégibb harcosa, hogy "Vannak emberek, akik megvárják a napfölkeltét, hogy higgyenek a világosságban", még Brecht is, különösen a fasizmus előretörésével egyre bizonytalanabb, a
