Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

A drámafordítás problémái

Tréfa-csapással, mint egy pelyhnyi tollam Kiütné: az én fajtám sérthetetlen, S ha az nem volna: súlyos lett a kard is, Emelhetetlen. ügy-e, milyen szép sodrása van? Csak szinpadon egyszerűen elmondhatatlan, de ami a nagyobb baj, nemcsak a néző, az olvasó sem érti. Babits kiváló költő és müforditó. Méghozzá mind a kettőnek sokkal nagyobb,semhogy egy ilyen megállapités ne hangoznék orcátlan vállveregetésnek. Még a Viharn

ak is vannak nagyon szép részei.De nincs mit tennünk, ez a forditás ifjúi müve, már megjelenésekor birálták. Egyelőre a dolognak csak a gyakorlati oldalét nézve, hogy lehet a szinházba beengedni egy forditást, amelyet néhol egyszerűen nem lehet megérteni? Olyan szinházba, amely nem sznoboknak, hanem a költőt és a színészt élvezni akaró közönségnek játszik. A szinház első követelménye tehát, hogy a forditás érthető, világos legyen. A második követelménye, hogy a forditás ne csak a szöveget lássa, hanem a szinpadon lejátszódó jelenetet is, tehát ne csupán mondatokat fordítson, hanem a drámai, színpadi helyzetből forditson. Hadd mondjak erre is egy példát. Én igyekszem a példákat, a negativ példákat is, a legnagyobbaktól., a legkiválóbb költőinktől és fordítóinktól venni, nemcsak azért, mert ők már nem sértődnek meg, nem mondják, hogy fúrják őket, de azért is, mert a nagy fény mögött élesebb az árnyék, a hiba is jobban megfigyelhető. Molière L*Étourdi

j

ára készült a szinház Kosztolányi verses fordításéban A szeleburdi cimen. A darabnak van egy részlete, amelyben Anselme ur, a commedia dell'arte-ból ismert gazdag fukar kereskedő megbízza szolgáját, az éhenkórász kópét, Mascarille-t, hogy nyerje meg neki a szép, fiatal árva lány Hérine kezét. A szolga, a Scapinek éhes, mindenre elszánt, leleményes fajtájából, közvetíti a szerelmet, de természetesen nem az öregét, hanem a fiáét, aki ugyancsak szerelmes Nérine-be. Aztán viszszajövet Mascarillc beszámol Anselme urnák, hogy sikerrel