Dömötör Tekla: A színjátszás funkciója falun (Színházi tanulmányok 3., Budapest, 1960)

A XVII-XVIII. században is folytatódnak a maskarára, álarcviselésre való utalások, különöset; húshagyóval kapcsolat Dan. A férfi-női ruhacseréről is megemlékeznek a protestáns prédikátorok. Álarcos alakoskodásokat a céhszokások között is találunk; bizonyára álarcos formában törtónt a farsang és bŐjt, illetve Cibere és Konc megszemélyesítése is. S századokban a maszkos játék neve gyakran már alakoskodás. Az alak szó másik jelentése a "báb" és "bábu"; ugylátszik az alak szó is régi álarc értelmű szavaink közé tartozott. IV. Nézzük most a magyar népszokások utolsó, XIX-IX.századi periódusát, azt az időszakot, melyről már hiteles néprajzi gyűjtések részletes leírásai tájékoztatnak. Fából készült álorcákat a magyar népszokásokban nem igen találunk. /Igaz, hogy hazánk jelentős részében, különösen az Alföldön nincsenek kiterjedt erdők, és a faanyag értékes. A mohácsi délszlávok azonban a mai napig is készítenek rendkívül érdekes, fantasztikus, úgynevezett buBÓ-álarcokat,olyan olcsó faanyagból mely a magyar lakosság számára, is könnyen hozzáférhető; itt tehát nem annyira a fahiányról, mint inkább az eltérő hagyományról beszélhetünk./ Az alakoskodásoknál az arcot többnyire kormozzák, vagy régi rongyot tesznek az arc elé s erre szakállt, bajusz ragasztanak kócból vagy pamutból. Ujabban természetesen boltban vásárolt papirálarcokat is használnak. Azonban nincs jogunk ezt az állapotot a történeti múltba is visszavetiteni. A XIX. század közepén pld. a sokszor leirt, érdekes hétfalusi borlca-táncnál még famaszkokat használtak, azonban már 1899-ben eltűntek a fából készült álarcok ós csak régi kalapokból készítettek álorcákat. /Különben ezt a változást a busó-maszkoknál is megfigyelhetjük. 1905-ben a régi faálarcokat már bőrálarcok váltották fel, azonban később ismét visszatértek a fából faragott álarcokhoz és napjainkban is tovább tart még a hagyományos faálarcok készítése./