Dömötör Tekla: A színjátszás funkciója falun (Színházi tanulmányok 3., Budapest, 1960)

a népi táncot illeti, külföldön is nagy hírnévre szert tett táncegyütteseink megmutatták, hogy ezen a téren mi a teendő. Népi táncaink tehát a nemzeti tánckultura egy jelentős forrásává, ösztönzőjévé váltak már. De sokkal bonyolultabb a színjátszás kérdése. A falusi színjátszás telve van ősidőkből származó mágikus, babonás, mozzanatokkal, kulturtörténetileg rendkívül érdekes,de a jelen számára már mit sem mondó "megkövesült" maradványokkal, melyek szinte az emberiség hajnalába vezetik vissza a fantáziánkat. S bár a néprajztudós, a vallástörténész, a szinháztörténész, a néplélek kutatója számára valóságos kincsesbányát jelentenek ezek a játékok,mégis fel kell tennünk a kérdést, mit menthetünk át belőle a holnap számára. Melyek azok az értékek,melyeket a magyar nemzeti színjátszás felhasználhat, továbbfejleszthet? Vagy mindenestől el kell felejtenünk a multat és uj fejezetet kell kezdenünk a falusi színjátszás történetében? Hogy tehát a jelenig eljussunk, először vissza kell kanyarodnunk a múltba s kérem olvasóimat, hogy a fáradságos hosszú utat tegyék meg velem együtt,mielőtt a ma problémáira térnénk át. — « — Elsősorban le kell szögeznünk,nem a mi évszázadunk az, mely először teszi fel azt a kérdést, hogy a magyar népi színjátszás mennyiben válhat a magyar nemzeti színjátszás alkotóelemévé. Vissza kell mennünk tehát a XVIII. század végére,abba az időbe, amikor a nemzeti színjátszás és a magyar drámairodalom megteremtése nemcsak a magyar kultúra, hanem egyenesen nemzeti létünk egyik alapvető kérdésének tünt a magyar értelmiség számára. A XVIII. század hatvanas-hetvenes éveitől kezdve a magyar színjátszás megalkotása mint tudatos kulturális program jelentkezik hazánkban s a következő évszázadban szakadatlanul foglalkoztatja a közvéleményt. A magyar színpad kérdése összefonódott a magyar nyelv ügyével, s általában a magyar nemzet fennmaradásának ügyével.