Székely György: Zenés színpad – vidám játék (Színházi tanulmányok 2., Budapest, 1961)

IV. A SZÍNPADI MOZGÁSFORMÁKRÓL - A mozgásformák és a három színpadi időszámítás

Mielőtt lezárnánk fejtegetéseinket, talán nem árt pár sorban összefoglalni azokat a főbb gondolatokat, amelyek az eddigi mondanivaló* fő gerincét képezték. Először azt tisztáztuk, hogy nem egyetlen műfajról, mégcsak nem is a szűkebben vett vidám zenés színpad problémáiról lesz szó, hanem a zene és színjáték kapcsolatának alapvető, eddig keveset elemzett kérdéseiről, Â szinpadi időszámítás két módját állapítottuk meg: a cselekményes-szöveges süritőt és a zenés lassítót; a kettő arányában véltük felfedezni a differenciálás egyik mértékegységét, a műfaji rendszerezés lehetőségét, melyet néhány példán ki is próbáltunk. A differenciálás másik mértékegységéül, s mint bebizonyítottuk, fontosabbik tényezőjéül a téma és hős kiválasztásában, a jellemek alakításában és a cselekmény lezárásában, megoldásában megnyilvánuló Írói magatartást, művészi állásfoglalást jelöltük meg. Abból kiindulva, hogy a drámai művészet sajátossága a felvetett konfliktus végigvitele, a végigküzdött harc, valamint a hős sorsának lezáró motívumából a műfajok ujabb,ezúttal tartalmi rendszerezését adtuk. A két rendszerezési csoportból azt a következtetést vontuk le, hogy minden művészi mondanivaló mindenfajta ötvözetben megjelenhet. Szóltunk a színjátszás művészetének emberábrázoló igényéről s hogy ezt a feladatot milyen két egymásnak ellentmondó oldalról közelitik meg s e két alkotói irányt a szöveg és figura kötöttségének reciprok voltával határoztuk meg. Külön hangsúlyoztuk a zenés színpadnak a színésszel szemben fennálló sokoldalusági, fokozott mesterségbeli tudást követelő, igényét, majd a műfajok és művészegyüttesek szerves összefüggéséről beszéltünk. Ezután a