Kerényi Ferenc: A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 2. - 1946-1949 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 25., Budapest, 1990)

ket felszívják és mégis mi történt: a nagy direktorok közül már kettő megbukott, részben túlméretezés, részben pártolás hiánya miatt, s így újabb 25-30 % színész vált kenyér nélkülivé. S akik a gázsit nem kapták meg, annak azt tanácsolta a szakszervezet, a kaució dacára, hogy ha tetszik, perelhetik az igazgatót. Nemcsak ez fáj nekem, aki éveken át különböző lapok hasábjain foglalkoztam a nyomorgó vidéki színészek megmentése érdekében, hanem az is, hogy a szakszervezet, amelynek kötelessége lenne a koncesszió nélkül maradt igazgatókon és színészek százain gyorsan segíteni, most a vidéki rendőrség közbejöttével letiltatta az isten háta megett lévő falvakban és községekben kultúrát szolgáló és kenyér után lihegő saját szakszervezeti tagjait, és egymás után zavartatja széjjel a demokratikus Magyarország kulturális pillérein dolgozó munkásait! Úgy hiszem, ez nem a kultuszkormány intenciója volt! Azokat a színészeket, akik a régi koncesszió nélküli direktoraik mellé, 15-25-ös csoportokba húzódtak, de az új direktorokat is, akiknek jóságos segíteni akarásuk nyilvánvaló, fegyelmi- és bűnvádi útra tereli, mint azt a Világ vasárnapi számában is olvashattuk már. Erről nem igen lehet tudomása a Magas Kormánynak. Tessék ezeknek a szegény "direktoroknak" megengedni, hogy olyan falvakban és községekben játszhassanak, ahol soha nem volt koncesszionált igazgató, vagy ha volt és már a szezonját letöltötte, meghúzódhassák a 15-25 tagú színész kolónia, melynek a szakszervezet nem tudott kenyeret adni. A saját gyermekeit kezeli ily mostohán, ahelyett, hogy leültetnék őket egy tál lencse mellé, 561