Kerényi Ferenc: A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 1. - 1946-1949 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 25., Budapest, 1990)

1947 óta állami támogatást kaptunk. Az induló tíz tag százhúszra szaporodott. Olcsó és jó előadásokat adni volt a célunk és jelszavunk. És itt önkritikát kell gyakorolnunk. Még nem állottunk azon a nívón, melyen kellett volna, de szegények voltunk és kezdők. Művészeink súlyos gondokkal küzdve dolgoztak - legmagasabb magánénekesi fizetés havi 600 forint volt. Próbarendünket a Zeneakadémia órarendjéhez kellett igazítanunk, nem voltak rendes öltözőink, se jó színpadunk. Ezek a lehetetlenül nehéz körülmények semmi esetre sem járulnak hozzá egy színház művészi színvonalának emeléséhez. Ennek dacára létjogosultságunkat bizonyítja az, hogy előadásaink állandóan telt házak előtt zajlottak le. Részt kértünk a színházak közötti munkaversenyben is, de tényleges eredményeket már nem tudtunk felmutatni, mert az évad véget ért. Most megvonták tőlünk azt az egész kis támogatást is, ami 120 ember mindennapi kenyerét és az általános kultúrmunka egy állomását jelentette. Ha idejében megmondták volna, hogy ne számítsunk a Vígoperára, mert megszűnik, majdnem mind el tudtunk volna más színházaknál helyezkedni. így viszont a szakszervezetek a mi dolgozóinkat természetesen nem is akarták kiközvetíteni. Itt állunk most október végén minden megélhetés és munka nélkül. Különleges szakmánkra való tekintettel más munkát nem is tudunk vállalni. Legvégső kétségbeesésünkben segítséget kérünk! Ha munkánk színvonala ellen volt is kifogás, vajon elég ok-e ez arra, hogy 120 dolgozó ember, aki becsületesen szolgálta a 483