Bényei Miklós (szerk.): Az erdélyi országgyűlésnek színházpolitikai vitái és iratai (1791 - 1847) - Színháztörténeti könyvtár 20. (Budapest, 1990)
Utószó
illetően nem választotta külön az épület rendbe tételére és a színház fenntartására megkívánt összeget (együttvéve 90.000 forint); az országháza megvásárlására befizetett ajánlatok maradványainak felhasználásához is hozzájárult. Mindez bekerült a színházról szóló törvénytervezet 1843. január 16-án jóváhagyót szövegébe. ^ Noha a játékszínnel fordított volt az arány, az új intézmények költségeinek nagyobbik hányadát ezúttal is rovatolással akarták előteremteni . Ez ekkor már hagyományos támogatási forma volt; a reformkorban a magyarországi országgyűléseken a művelődési intézmények finanszírozásánál fő eszközként használták. A kötelező, országos ajánlás (vagy subsidium) a feudális szisztéma jellegzetes terméke. Sosem vált a korabeli adórendszer elemévé, egyszeri, konkrét célra megszavazott segedelem volt. Bizonyos fokig a közteherviselés irányába mutatott, de igazában a különállást hangsúlyozta, mivel csak a kiváltságos rendekre terjedt ki. A színházi vitában felmerült egy másfajta anyagi forrás lehetősége is. Cserei Miklós javasolta, hogy az erdélyi sóbányákból kitermelt só minden mázsája után a játékszín kapjon 7 8 meg egy garast. Az 50.000 forintra becsült összeg tekintélyes summa volt, több, mint amit a rovatolásból eredetileg a színházra szántak. Tulajdonképpen ez a megoldás is a feudális keretek között maradt volna, mert egyszeri alkalommal, az uralkodói monopóliumnak minősített - bár jogilag el nem ismert - sókereskedelem jövedelmének egy részét kívánta a színjátszás felsegélésére fordítani. A rendek érdemben nem foglalkoztak a kéréssel; nyilván azért, mert nem bíztak a teljesítésében (Cserei maga se nagyon hitt benne). Hasonló sorsra jutott a marosvásárhelyi követ, Erszényes József indítványa, aki szerint a cameralis (kincstári) vagy a provinciális (tartományi) 79pénztárból kellene a szükséges költségeket fedezni. Az országgyűlés megújította a kolozsvári játékszín irányítását is. Ez immár elkerülhetetlenné vált, hiszen az előző rendszer eléggé formálissá merevedett, elavult; ráadásul az akkori színházi bizottság idős elnöke, Kemény Ignác báró is lemondott tisztségéről, amit több mint harminc éven át töltött 342
