Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÍRÁSAI - A színészet elmélete

legyen, mint amennyi azokat egyenként megilleti. A magyar nyelvben minden betűt ki kell ejteni; nem szabad azokat elnyelni, sem a szótagokat összerántani. A szabálytalan kiejtés származhat megszokásból, hanyagságból vagy az illető hangszervek hibás alkotásából. A szokás által elsajátított hibák között a megrögzött tájkiejtés a drámai előadásban oly nagy baj, hogy az a legjelesebb tehetséget is megbénitja. Azonban a szinésznek minden hazai tájszólásmódot kell ismerni: először azért, mert csak igy juthat a maga beszéde minőségének teljes ismeretére, másodszor azért, hogy szerepe jellemének az illető tájszinezetet alkalmilag megadhassa, harmadszor avégett, hogy saját nyelvérzékét teljesen ki' művelhesse. Tudni kell még, hogy a lassú beszéd hanghordozója a magánhangzó: a gyors beszédé a mássalhangzó. A gyorsan beszélőnek tehát szintúgy teljesen kell uralkodnia a mássalhangzókon, mint a vontatva beszélőnek a magánhangzókon. Ez mind a két esetben a szokás és hanyagság hibája. Hol természeti hiba van, minő az igen nagy, vagy igen kis nyelv, ott a gyakorlatot sokszorozni kell. A nagy nyelv mozgása nehéz és lassú; a kis nyelvé túl sebes. Ezt tudva, mindenki a szavak gyorsabb vagy lassúbb kiejtésében gyakorolja beszélő szerveit. Ilyen kiejtési hibák még: a selypités különböző fajai, az _s, sz_, z_ kimondásában, az £ betü törése /raccsolás/