Dés Mihály szerk.: Reformkori országgyűlések színházi vitái 1825–1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 15., Budapest, 1985)

Színházpolitikai kérdések a reformkori országgyűléseken /utószó/

majd 1848-ban - immár a polgári forradalom vívmányaként - eltörölték a színházi cenzúrát is. A reformkori színháztörténet fő vonásai, eseményei az eddigi kutatásokból, közleményekből ismertek, az országgyűlések színházpolitikai vitáinak menete, anyaga pedig e forráskiadványban részletesen megismerhető, időrendben nyomon követhető. Éppen ezért elegendőnek látszik néhány fontosabb kérdést kiragadni s ezek elemzésével érzékeltetni, szemléltetni a haladó polgári és konzervatív, feudális erők küzdelmét, illetve bemutatni a társadalmi-kulturális progresszió képviselőinek, irányzatainak felfogásában jelentkező különbségeket. Az első nagy kérdés, amelyet a korabeli politikai vezetőréteg tagjai feltettek maguknak, az volt: van-e a színháznak társadal mi hasznossága? A nemzeti függetlenség és a polgári fejlődés hívei egyértelmű igennel válaszoltak. Felismerték, hogy a színjátszás a maga sajátos eszközeivel, módján - az élőszó erejével, a személyes jelleggel, a magatartási modellek, a leírt elvek megelevenítésével, az írástudatlanok számára is érthetően stb. jól segítheti a nemzet előtt álló feladatok megoldását, a reformprogram valóra váltását. Bár elsődlegesen nemzeti célokat /nyelvművelés, nyelvterjesztés, a nemzeti-hazafias érzés felkeltése, a nemzeti önismeret előmozdítása, a nemzeti szellem képviselete stb./ tűztek ki a színház elé, tudták, hogy az mint erkölcsnemesítő, műveltség- és eszmeközvetítő, az érdekegységet propagáló intézet a polgárosodás előrehaladását is szolgálja. Gondolatvilágukban - és a gyakorlatban - a játékszín nemzeti és polgári funkciói nemigen váltak külön, hanem szorosan összefonódva, egymást erősítve jelentek meg. Talán legjellemzőbb erre a kortársak által legtöbbet emlegetett feladat: a magyar nyelv művelése. A színjátszásnak a magyar nyelv ápolásában, megőrzésében, "pallérozásában" betöltött szerepét általánosan elismerték; Pest megye 1825-ös követutasítása közfelfogást tükröz: "kétséget nem szenved, hogy az Anya Nyelv tökéletesítése egy jól elrendezett Theatrum által is elősegítte3 , „ , tik." Különösen sokat vártak tőle a hazai drámairodalom fejlesztésében. Kossuth Lajos sokak véleményét öntötte szavakba egyik, börtönben írt levelében: "Elébb játékszín, aztán drámai