Enyedi Sándor szerk.: Id. Wesselényi Miklós színházi levelezése (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 14., Budapest, 1983)
A levelek feldolgozásának módja
csésebb évtizedekben ez a levéltár a kutatás rendelkezésére állt. Mégsem mondhatjuk, hogy a Wesselényi-levéltárt - éppen az optimálisabb időkben - sikerült teljesen feltérképezni. Ferenczi Zoltán volt az egyetlen kutató, aki a levéltárat - akkor még jobbára rendezetlen állapotában - a színháztörténész szemével nézte át. Monográfiájában számos olyan levélre hivatkozik, amelyet mi már nem láthattunk, s a hivatkozások, töredék idézetek figyelmeztetnek egy későbbi kutatás lehetőségeire. A Wesselényi-levéltárból közzétett missilisek csak közvetve tükrözik Wesselényi színházi tevékenységét, elsősorban a feladók, a levélírók kerülnek közelebbi megvilágításba. 1896-ban az egész levéltárat Kolozsvárra szállították, s még évekig váratott magára az iratok, a levéltári dokumentumok, levelek s egyéb kéziratok tudományos rendszerezése. Ferenczi Zoltánnak monográfiájának megírása után, de még a levéltár rendezése előtt sikerült 14 ujabb levelet találnia, amely közzétételével gazdagodott az addigi ismeretanyag. Ferenczi Zoltán elkerült Kolozsvárról Pestre, de évek múlva - már halála után - került a levéltár olyan állapotba, hogy anyaga teljes mértékben áttekinthetővé vált. Ezt követően azonban nem akadt szinháztörténész, aki élt volna a lehetőséggel. De a Wesselényi által írott leveleknek csupán egy részét ismerhette Ferenczi, mert ezek, amelyek megmaradtak, különböző városok levéltáraiban húzódtak meg. így éppen ezeknek vagy ezek egy részének előkerülése nyújtja a lehetőséget arra, hogy új adatokkal gazdagítsuk a magyar színjátszás úttörő korszakát, mégpedig olyan adatokkal, amelyek Wesselényi személyén túlmenően a kor erdélyi és magyarországi színjátszásába engednek betekintést nyújtani. A szöveggondozás alapelveiről. Wesselényi színházi levelezéséből Jakab Elek, Szilágyi Ferenc, K. Papp Miklós, Ferenczi Zoltán közölt a múlt század második felében. Az akkori elfogadott gyakorlatot követve a felsorolt szerzők több-kevesebb következetességgel megpróbálták a szövegeket modernizálni, a múlt század második felének helyesírásnormáihoz igazítani. A kötetben közölt levelek 1797-1813 közé datálódnak; tehát a levelek az egységes magyar helyesírás kialakulása előtt keletkeztek; s a levelek magukon viselik szerzőik sajátos vonásait; az egyes egyének által érvényesített írásmódnak esetenként stilusértéke is volt, mint ahogy más szerzők - leveleikben semmiféle következetes gyakorlatot nem alkalmaztak; nemegyszer egy levélen belül is nagyfokú következetlenségnek lehetünk a szemtanúi. Legalábbis azoknál a leveleknél, amelyeket minden későbbi közlés ellenére sikerült visszaállítani a ma is meglévő példány alapján az eredeti írásmódra. Az egyes levelekből első közlés óta eltelt idő alatt több darab elpusztult, így sajnos a közléskor alkalmazott írásmódra vagyunk szorulva. Ez az objektív helyzet mindenképpen azzal a következménynyel jár, hogy betűhív szövegközlési igyekezetünk nem mindig járt sikerrel, s a levelek helyesírási képe nem lehet egységes. Ahol lehetett, a szöveget érintetlenül hagytuk, de lemondtunk a korra annyira jellemző aposztrófok megtartásáról. A levelek datálása is a legkülönfélébb volt, egyes esetekben alapot és alkalmat szolgáltatva a dátumok téves olvasatára, ezért minden levél esetében a levél
