Enyedi Sándor szerk.: Id. Wesselényi Miklós színházi levelezése (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 14., Budapest, 1983)
Id. Wesselényi Miklós színházi levelezése ( tanulmány) - Wesselényi - a Levelek tükrében...
figyelmező tekintetére. 1799 tavaszán a színészek Nagyváradon játszanak, ahol ekkor Rhédey Lajos volt Wesselényi személyes megbízottja. O a színészekkel megy Debrecenbe, hogy személyével is nyomatékot adjon a társulat játékának, ami az előző évinél is jobban sikerül: összesen 106 előadást tartottak a lakosság érdeklődése közepette. Egyelőre még kiderítetlen, hogy 1799 novemberében - amikor a debreceni vendégjáték végetért - miért mennek öten Nagyváradra, amikor a többség egyenesen Erdély felé veszi útját, köztük Kótsi Patkó János is. Rhédey a színészek intrikáit tapasztalva elkedvetlenedik, és sorsára hagyja őket, akik hátat akartak fordítani Wesselényinek; a most a Nagyváradon lakó Kelemen Lászlót idézzük; " a Társaság abban egyezett, hogy készebb akár hová menni, vagy el-oszlani, mint a J Tit. Báró Urnák Igazgatása alá vissza menni... "" Lehet, hogy egyesek valóban elégedetlenkedtek Wesselényi színházvezetői módszereivel, de választhatták volna-e az elszakadást, ha nem csillan meg a Kelemenrféle társulat esetleges újjászervezésének reménye, amelyre Kelemen Nagyváradon éppen a "pártütőkkel" tesz - mint tudjuk - sikertelen kísérletet? Bizonyára a magyar színjátszásnak nagy vesztesége, hogy Wesselényi "szövetsége" sohasem jön létre Kelemen Lászlóval, aki alaptalanul táplálta a reményeket az újjászületésben. Hiába ostromolja Kelemen az elpártolt tagok nevében is Debrecen városát a játékengedélyért, a város a Wesselényivel kötött szerződésre hivatkozik. Kelemen mögött a lelkesedés és a buzgalom ellenére sem álltak olyan erők, amelyekkel Wesselényi rendelkezett. Az 1799/l800-as "nagyváradi epizód" sajnálatos esemény, amelyből csak arra futotta Kelemennek, hogy Szegedet, Kecskemétet, Nagykőröst, Gyöngyöst felkeresse ma még ismeretlen összetételű társulatával; az anyagi csődöt nem tudta elkerülni. E társulatot ugyan jóindulattal fogadták - ingyen kapták meg a játszóhelyeket -, de az még nagyon kevés volt a társaság helyzetének a megszilárdításához. Nincs mögöttük főúri pártfogás, nincs mögöttük a szervezettségnek az a foka, amely az erdélyi társulatot - éppen Wesselényi céltudatos tevékenysége nyomán - jellemezte. A hivatalos közegek számára sem volt érdektelen, hogy ki folyamodott pártfogásért, játszási engedélyért: a hí-r réről Magyarországon is ismert, Erdélyben pedig éppen neves főúr vagy pedig az akkor már a hivatalnoki pályára került Kelemen László. Az utókor megbocsájthatja Kelemennek, hogy az eseményről nem tudott tárgyilagosan megemlékezni. Az elpártolt színészeknek nem maradt más választásuk, mint visszatérni az egyetlen életképes társulathoz, amely akkoriban magyarul játszott, s amelyről a továbbiakban is Wesselényi gondoskodott. Wesselényi messzebbre látó tekintete ezúttal is bölcsességről tett tanúbizonyságot: visszafogadta Láng Ádám Jánost, feleségét, Kótsinét és a többieket, s bár a helyzet adva volt, a magyar színészet érdekében nem akart példát statuálni. így bővülhetett már új városokkal az útvonal: 1800-tól Miskolcra "nyúlik" az addig Debrecenig tartó útszakasz; s hogy nem merő véletlenségről, hanem színházpolitikáról van szó, a kötetben található Miskolczy György-féle levelekkel jól lehet illusztrálni. 1801-ben felmerül