Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)

UTÓSZÓ

Százharminc év után ma elszomorító olvasmány e vita. Hogy mi volt az az eredetileg hibásnak ítélhető mondat, amelyért Ne-ki-De-mi megrótta Laukát tökéletesen érdektelen mindkét vitázó fél számára, Erre a tényre senki nem hivatkozik, mert valóban érdektelen. Izgatóbb kérdések: ki az a Ne-ki-De-mi? Mikor lehet álnevet használni? Elpártol-e a közönség az Athe- naeum

tól? Tudja-e bizonyítani Bajza, amit állít? Kérdőre vonható-e Vahot Imre? S más hasonlók. A vita holtpontra fut: Vahot nem tagadja egyértelműen, hogy ő lenne a Ne-ki-De-mi cikkek írója, Bajza nem tudja egyértelműen bizonyítani az ellenkezőjét. Nem elvek s vélemények csapnak össze, nem a jobbító szándék mozgatja e szellemi párviadalt, csak személyes indulatok, akarnokságok, hiúságok. Kicsi láng, nagy korom; hamar elfüstöl a vita. Lauka "gyilkosának" mondja Vahotot, de 1847ben a Pesti Divatlapb

an jelennek meg írásai és sok-sok év multán, 1877-ben Mikszáth mellett ő ül harmadikként a Császár fürdő árnyas parkjában, baráti szóval emlékezvén a múltra. Valószínűleg érthetetlennek ítélve, vagy már tökéletesen elfelejtve a hajdani perpatvart. Akkoriban már mások is ugy emlékeztek a reformkor utolsó évtizedének szellemi életére, mint boldog békeidőkre: "Nem sértette meg itt egymást senki, de azért megmondta az igazat, anélkül, hogy párbaj lett volna belőle. - A vékony bőrű, de vastag pofájú char— lataneria nem mert idetolakodni..." /23/ Szigligeti Ede nem ítélt ilyen megértően 1845 nyarán, amikor kellemetlenül zajos polémiáját Vahottal befejezte: "V. úrhoz, ha ellene szólunk, bajos neki tetsző hangon szólani: ha ellenfele szelídebben szól, 'hunyászkodó', ha* keményebben, 'pöffeszkedő' 'goromba' vagy 'pimasz', 'kutyálkodó'... míg V. úr mindenféle fegyvert használ, ellenfelének fegyverei ellen örökös kifogásokkal él... az ily salto mortaleval ide s tova ugrándozó lovaggal nem lehet szóba állani..." /24/