Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)
UTÓSZÓ
tő játéka sem hiányzott. Ellenben a harcjáték küzdterén sokkal férfiasabb időtöltést nyújtott a hősies bajvívás, ló és kocsiverseny, s mindenféle ügyességet s erőt kitüntető gyakorlat, melynek jutalmát azon időszak kalandoros lovagjai a legszebb hölgyek gyöngéd kezéből, édesen zengő ajkairól, és szerelmet sugárzó csillagszemeiből vevék." /18/ S mondat - tekinthetjük költőien szabad fordításnak - kétszer olyan hosszú, mint Fessieré. À gondolat viszont - a cicomás mondattani bővítményekből következően is - sekélyesebb,sőt: az eredeti ellentétébe fordul. Fessier reneszánsz életteliséget idéz fel, férfias és jellemes időtöltést, Vahotnál mindez "kalandoros" széptevéssé, barokk udvari vigassággá, élveteg pompává silányul. Nem Mátyás királyról gondolkodott Vahot, amikor tanulmányát írta, csak saját ízléséhez igazította, idomította Fessier.szavait s történelemképét. Modora goromba. Kioktat és rendre utasít ellenfelet, barátot egyaránt, az igazságszolgáltatással fenyegeti vidéki színészeinket, ha darabjainak előadásakor nem tőle kérnek engedélyt /19/, önérzetének védelmében nem késlekedik azonnal belegázolni mások önérzetébe. A sajtó polgári intézmény, itt látszatra mindenki egyenlő, mindenkinek joga véleményt mondani. De a reformkori Magyarországon vagyunk, a lapokban polgárok mellett számtalan nemesember dolgozik, akik mint újságírók polgárok, de mint állampolgárok - nemesek. S erre többségükben roppant kényesek. A nemesember természetes fölényével intenek rendre mindenféle polgári uracsot, értelmiségit, újdondászt; ha ők keményen ítélkeznek: természetes; ha ellenük polgárember szót emel: gyalázat! /Vahot névaláírásának lassú egyszerűsödése, demokratizálódása , ellentmondásos folyamat. A Vactotfalvi Vachottra, majd Vachotra változik, de 1843-ban, amikor politikai művet ír s szerkeszt, az Ország gyűlési AI manach ot.újra teljes pompájában felvonultat ja. nemesi előnevét m Vachotfalvai Vachot Imreként jegyzi e kötetet. Amikor ezen ingadozásért később, 1847-ben megrója Henszlmann, agyafúrtan védekezik: "Mi pedig a Szemlének azon vádját illeti, mintha én egykor a Divatlap borítékján azért nyomtattam 428
