Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)

SZÍNIBÍRÁLATOK

berí véges elmémmel egyá táljában nem látom annak okát: miért nem lehetnének Hugó bankárja , bárója és Adelje épen ugy magyarok, miut a milly okkal most francziák ; s miért nem történhetett volua e dráma épen ugy Budapesten, mint Marseilleben ? — Sőt

v Hugó ezen alakjai épen nem franczia jellemek, de azért nem is magyarok , bár nálunk a családi életből még valószínűbben lehetne az erénynek illy tiszta képeit felmutatni? — A franczia szerelme nem olly komoly, nem olly mély és feláldozó, mint e három emberé. Mit bánom én, ha kinevettek is, de én a megtagadhatlan emberi természet törvényeinél fogva is joggal kívánhatom azt, hogy minden költői munka, kisebb nagyobb mértékben, viselje magán azon nemzet eredeti* sajátságainak bélyegét, typusát, mellyhez a költő tartozik ; legyen az aDgol költő angol, a franczia — franczia, a magyar — magyar, még akkor is, ha idegen tárgyakkal bánik. Shakespeare például, sok mindenféle romai, görög, dán, olasz embert festett, — de minden müvében elárulta, hogy azt angol ecsettel tévé; Schiller drámáiban nem egy angolt, olaszt és spanyolt jellemzett, de azért átalán véve a német nemzetiségi színezet ugyancsak kirí alakjaiból, Hugo Victor és Dumas ha a világ akármellyik részében játszatja is drámai hőseit, még is csak meglátszik rajtok a franczia keverék. Es én azt szerettem volna, ha a mi Hugónk franczia embereiről is azt lehetne mondani, hogy a költő akarata eileuére is legalább némi magyaros színezet vehető észre rajtok, a midőn épen Hugó jelszava az : Nem áll magában nemzet, Ha nemzetisége nincs !" • • Lehet azonban, hogy Hugo e müvéből csak azért küszöbölt ki minden nemzeti bélyeget, hogy azt a külföldi színpadokra is felvihesse, miután, fájdalom, drámainak gazdag kincseiért a nemzeti szinház eddig neki csak koldus-alamizsnát nyújtott kölcsön fejében. Most már térjünk az előadásra. Én azt hiszem, soha nem volt Lendvaynak egyéniségével öszhangzóbb, hálásabb szerepe Mirmont Arlhurénál. És hogy művészi tehetsége ne továbbjának kitüntetésére olly szép alkalmat szolgáltatott neki a költő, ezt ö tőle telhetőleg a legjobb, leghatékonyabb előadással hálálta meg. Az első felvonás végén egy érdekes fordulatpontnál váratlanul megjelen, s a nélkül hogy egy szót is szólna, már'magában elevenen beszélő mimikája, plastikai állása, szenvedést jelentő rejtélyes külseje — megrenditöleg hat a nézőre. — A második felvonásban, midőn kedvesének szerencsétlen sorsáról panaszkodik, midőn megtudván, hogy ez öt nem hűtlenségből hagyá el, régi szenvedélye egész [hatalmával fölébred már-már hamvadozó keblében, s hölgyét — kii« bankár neje lett —"ismét a legforróbb vágygyál birni, sajátjává tenni akarja — , Lendvay e sokféle viharos indalatváltozást, ezen magasztos szerelmi lázrohamot a legnagyobb élethűség- és bensőséggel fejezi ki, s tisztán lángoló játékával gyakran elragadtatásig hangolja fel a közönség érzelmeit. Midőn pedig az utósó felvonásban nagylelkűen, de megtört szivvel lemond szerelméről, egy élő haloltat tüntet élőnkbe, ki mintegy megdicsőülten néz a halál