Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)

NEMZETI SZÍNHÁZ

sitassék, s ezen méltányos kívánat teljesítésére főkép a már busásan biztosított , s az igazgatásra befolyással biró színészeknek köllene és illenék viszonyosán. segédkezet nynjtaniok. Mert ugyan — mint a legimpracticnsabb politicusok is legnjabban mondogatni szokják, — vegyük csak a dolgot practice. — Ha most például a magyar drámaíró, bár Shakespeare, vagy csak Hugo Victor színműveivel versenyezhető darabokat ír, tegyük föl, évenkint hármat, négyet, ha t. í. más egyéb dologgal nincs elfoglalva: vájjon a jövedelem negyedrészében osztozó mostani szűk díjazás szerint, 4 műve után, a legjobb esetben is kaphat é többet 6C0 pftnál ? Bizony nem ö, sőt talán ennyit sem, hacsak müvét vásári időben nem adják. Mert bár a legjobb nem-énekes színmű előadásán legelőször, a magas műveltségű páholyok járóit kivéve, szép számú közönség jelenik is meg. s ekkor az író legtöbbet kap az osztalékból, mi azonban igen kevés szokott lenni ; a második előadás bérletfolyamban megy, s a szegény iró mit sem kap a bérlők pénzéből, — mi épen olly dolog, mintha a színészeket is csupán a bérletszünetek jövedelmeiből fizetnék; a harmadik s negyedik előadást, kivált nyáron, s nem vásári időben, rendesen gyér közönség látogatja, u£y hogy már ekkor az iró, ha mindjárt a legclassicusabb volna is műve, legfölebb egy pár foríntocskát nyer jutalmul, néha pedig épen semmit. E szerint világos, hogy a mostani ncgyedrészes jutalmazás, a nem-énekes, s a valódi belbecscsei biró drámákra nézve, valódi satyra, altatás, söt igazán szégyenpénz, koldusfillér minden önbecset érző drámaíró irányában ; mi öt csak leveri, megalázza, s uj munkásságra legkevésbbé sem buzdíthatja. A dolgok jelen szomorú állásában igen megjárná azon magasabb irányú s műgonddal dolgozó magyar drámaíró, ki egyedül és kizárólag a nemzeti színpadon előadandó nem-énekes színműveinek jövedelméből akarna elélni; mert az érintett 600 pengővel bizony a legegyszerűbb életmód mellett is alig érhetné be; ha pedig pesti lakos és családos ember, csak a mindennapi szükségekre is. sokkal többet kell költenie ; magában értetvén, hogy a magyar drámaírók nem igen szoktak pesti háziurak lenni. E szerint hát kénytelenek ök — habár a drámai költészethez legszebb hivatással bírnának is — más uton módon, gyakran a legprózaibb, lélekölőbb eszközökkel keresni mindennapi kenyereket! És mi ennek a következése? Az, hogy a drámaíró a kenyérkeresés által megháburittíitván lelki működésének rendes folyamában, s igy nem követhetvén magasabb hivatását, keble isteni sugallatát, kénytelen a