Kerényi Ferenc szerk.: Egressy Gábor válogatott cikkei (1838-1848) (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 11., 1980)

örök fontolgatás , melly valami cselekvésnek minden viszonyait 's lehető következményeit az emberi előrelátás' lep/végső határáig ki akarja meríteni, a* tetterőt elnémítja ; mint Hamlet maga kifejezi: it eliiánis' teraétzetei Vérsiine kúrosilTi via Htltáay mázával a' fontolgatásnak. De szükséges lesz egy ellenkező nézetet is hallanunk az örülési állapot és a' kérdéses uiagánybcszéd felett, a' hely' szőke és untató hosszadalmasság'lehető kerülése miatt, csak töredékben. „Hamlet nem szószegő ; ö megtartja fogadását a' buszúban, ez olly gyors, mint a* kedves' fohásza." Első érzelem, melly a' lélek' távozta után benne támad, emlékezete faláról a' múltnak minden nyomát letölteni, azaz magán mintegy kiadni, 's énjéből egy tabula rasa-l csinálni, hol buszúja remetéskedjék. Ez azonban épen a' fonáka a

1 való buszúnak. Sokkal inkább ez gyűjti össze minden képeit és nyomait a' múltnak, 's ön lemondás helyett inkább eszmélő összeszedet, és lett. Mennyiben a' boszúló ezen leiteben él, igen is, mondhatni, hogy minden egyebet feled , de ö nincs ezen feledés' öntudatában, '* egyebek' feledése csak erősítésére szolgál a' leendőnek. A* puszta belboszú, mint Hamletet nevezhetnok , különbözésül, ezen lemondás' öntudata, 's Így önboszú. Hamlet önmagán boszúlja meg atyját; a' legközelebbi elégtétel, mellyet atyja nyer, az, hogy a' föld, ezen derék alkotmány, ö előtte kopár hegyfok, a levegő egy goztöineg, és az ember porremekség. Ezen lemondás azonban, ezen önboszú, örülésnek látszik, 's nem csak látszik, hanem ezen látszatban valósággal jelen is van. Hamletnek teljességgel- nem szándéka hogy terreit és további munkáiódását színlett őrültség alá rejtse , sokkal inkább ezen őrültség az, mi figyelmet von reá, 's gyász munkálatát gátolja. Ó mindent, mi csak mint világ jő elébe, elvonni akar, 's még is szüntelen ezen világba ütődik; ezen súrlódás és ellenmondásban van az irónia, melly itt mint őrültség' humora jelenik meg, 's egyszersmind minden okosságot, szellemet és elméssé get magába foglal, mire ezen humor általában képes. Ezen a' világot tárgyazó üres irónia azonban megfordul, 's Hamlet' iróniája lesz, és ebben van az örUltségbóli felüdülés és kigyogyiilás. Mig a' világ, Poloníus, és minden körű He vök az őrültség' okát ki akarják fürkészni, Hamletnek önmaga előtt, — miután magához tér, 's a' világgal! súrlódása megszűnik — a' legüresebb lénynek kell feltűnnie, álmos Jancsinak, ki önügyében avatatlan, dolgát feledi.... A' dal' vége aztán, — a'humor' végpontja:— ezen gyölrelmektöll szabadulhatás, halálvágy, melly Polonius előtt nyilván kí monda tik, 's a' hires magánybeszédben legélesben tör elő." Szontagbként nem szédül-e fejetek , nem boritja-e veritek homlokaitokat?! — Szinmünyotnozónak ha a' magasb, általános szempontokból ( hol philosophálhatott mennyit akart), a' részletekhez ereszkedett, a* gyakorlati színészetet Is szem előtt kell tartani; 's midőn drámai személyek' éleltervelt rajzolja, meggondolnia, hogy azon személyek nem puszta szellemből, hanem test és vérből, vagy egyszersmind érzelem és szenvedély részekből alkotott természetszerű emberek. Gans Hámi ei je annyira elvont lény, hogy azt emberi testlel azonosítani szinésznek nem könnyű föladat. És valljon drámai cbararterek és rselekvénysorok' kulcsait a' lángzö indulatok' legmagasb fokán, s ezen állapotoknak saját hyperbolicus kifejezésében kell-e általában keresnünk, s ezekből kifonnunk az eredményeket? — Szilárd leszen-e ezen alap? Ollyanok-e a' dolgok a' valóságban mint azt képzeletünk' és szenvedélyeink' hevében látjuk és rajzoljuk ? _ Midőn egy jó fiú meggyilkolt édes atyja' arnyához így ordít föl: „Letörlök emlékezetem' faláról minden apró dolgokat: könyvbeli mondást, képet, multak' nyomdokát, mit ifjúság N figyelem gyűjtött reá; s egész agyam' könyvében csak parancsod álljon magán, és össze nem keverve apró ügyekkel !" Kell-e 's lehet-e ez alatt egy ebet értenünk, mint nagyítva e' kél eszmét : nem foglak feledni, 's megboszúllak. — És Gans innen fonja ki az örülési állapotot, Innen a' halálvágyat, mint látók. Hogy a' szemlélő, Hamletnek ezen magaviseletében némi hóbortosságot lát, az bizonyos; de ő a' valóságban végtére is csak színlett örült ; melly szerepéből olly sűrűn, 's gyakran majdnem észrevétlenül esik ki, és vissza, hogy első tekintetre, míg lelkünk 's érzetünk Shakspear' ezen végtelen természetszerüségével nem azonosult, e' kétalakú lény mint talány áll előttünk, bámuljuk ót, de nem értjük.