Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

határai között, szubjektív teljesség ez, mely egészében tagadja a fennálló létösszefüggéseket. "... a költő értelmet adó és az életet meghóditó hatalma. ... ez a hatalom is lirai : a költő személyisége szuverenitása tudatában... saját felfogását szólaltatja meg a világ értelméről nem pedig az eseményekből, mint a titkos szó őrzőiből hallja ki az értelmet: nem az élet teljessége ölt alakot, hanem a költő viszonyulása, értékelő vagy elutasitó állásfoglalása ezzel a teljességgel kapcsolatban..."^ Ady nem a sorsviszonyok faggatója, hanem egy sors kifejezője, amely sors arra hivatott, hogy rnüvé szerveződésében bizonyitsa igazságát. Ebben az érte lemben - Lukács szándéka szerint - misztikus ez a forma, "a világmindenség alapvariációja", mely arra tart igényt, hogy magamegtalálásának utján minden ember számára értelmezési egészet adjon, a legtisztább humanitásra való vonatkozásában. "A költészet teremti meg a legmagasabb szimpátiát és koaktivi 2 tast, a véges es végtelen benső kozősséget." E misztikus forma, a közösségnélküliség történeti állapotában egy forradalom váró "lelkiállapot" /Lukacs/. Ennek a formának soha nem lehet tragédiája, csak uraként fejeződhet ki, mert a remény nem mint valós létösssefüggések felszakítása teljesedik, hanem csak mint utópia, mint e létösszefüggések radikális tagadása. Csak a misztikus forma teremtőnek lehet tragédiája, mint énnek, mely világravonatkozása ban lirai. Ezért oly pontos Ady vallomása a Nagyváradi Napló hasábjain: "Én azt tartom, hogy tragédia. A magam tragédiája, a magunk tragédiája, talán mindnyájunk tragédiája. Néhány lélek talán meg fogja belőle sejditeni, hogy a