Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

az "innere Geselligkeit" mindenkor . idikál:' ;an szükségeltetett emberi világa. S átkozottként kell rejtegetnem Ezer csodás, igaz világot. /Misztérium/ Ezek a világok mégha uj mitologikus, makrokozmikus jellegűnek tűnnek is, egyetlen pillanatra sem engedik, hogy vonatkozás nélkülivé váljanak a mikrokozmoszt tekintve. Ady művészetének történefilozófiai karaktere a Mára irányultság, a remény közvetlen jeleinek poetizálása, a fennálló mikro kozmikus struktúrák határainak tágitása. Ady lirája konkrét utópia. W. Benjáminnal szólva: "A jelen fogalmát tehát mint Mostot alapozza meg, amelybe belerobbanhatnak a messiásinak szilánkjai." Ady számára a történelem képe sohasem beálló, hanem folyamatosan tovamozduló, a nyugalom ideje a messiás várása, a messiás eljövetele az utópia megvalósulása, mert a történelem a tett eredménye, csak igy emberi valóság. Szabad készitni arasznyi jövőket, De élni nem mással, Mint a nekünk régen parancsoiódott Kinságos és mégis szent, mai Mával. Ez tán több, mint a XL-ik század. /"A XXX-ik századból"/ Adyt mindig vonzotta a "kisértő Sátán", a szinpad, ezért szerződést köt egy Dózsa drámára, melynek azonban csak egy jelenete készült el - s jelent meg a Világ 1914. január 6-i számában, Urak fölperzselt várban cimmel. Folyton fenyegette a közönséget, s talán magát is egy