J. A. Blacwell: Rudolf of Varosnay. (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 7., Budapest, 1977)

Kövér, fekete felhők gyülekeztek Fenyegetőn, mint egy sziklafal. A láthatáron sápadt sáv s köröttünk Halotti csend jelezte a közelgő vihart. Nem volt menekvés. Iszonyú erővel Zudult ránk. Épp* a patakhoz értünk, Mely elválasztja a Modor-földeket Varosnay gróf birtokaitól. Szörnyű látvány volt: tomboltak a szelek Északról Délre, Keletről Nyugatra, Zengett, zúgott az ég, villám szelte át Az erdő sűrűjét gyilkos tüzével, S a szárnyaló villámcsapások alatt Ropogva dőltek le a büszke fatörzsek, ódon gót hidon át értünk ide, Hová később anyámat temettük. Ott megpihentünk, mert fogytán volt erőnk. A bánat árnyai lebegtek köröttünk. De mit tehettünk? Hová meneküljünk? Hirtelen fény csillant a romok közt, Majd ránk borult a legsötétebb éj, Amelyet csak a cikkázó villám Csapásai törtek át. S hogy villant A villám, női alakot láttunk. A meglepetés káprázatában Olyannak tünt, mintha nem is földi Égi tünemény lenne. Ránk kiáltott, Túlharsogva a vihar zúgását: "Mit kerestek itt? Talán bizony egy Márffy Varosnaynál keres menedéket, Hol tisztaság és szépség romlás nélkül Hajlékra nem találhat? Siessetek, El innen, ez elátkozott földről,