J. A. Blacwell: Rudolf of Varosnay. (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 7., Budapest, 1977)

MATILDA Azután figyelmesen hallgattalak. Mig felhevültön, rajongó szavakkal Te a teremtés csodáit idézted. A lót végtelen, határtalan láncán Az apró férgek, moszatok, virágok Világát, fel az éteri szférákig, Mit képzeletünk népesitett be. Nevettél - nevettem volna én is, De hirtelen vihar támadt fölöttünk. Iszonyú volt: villámok fényében Láttalak meg egy magas szikla ormán, Amint a mélybe készülsz ugrani. Sikoltva futottam át, sziklák hegyén Az áradó vizek örvényein Előre nyújtva két karom feléd, Csak hogy megmentselek. De hiába! Te lezuhantál, és én egy ugrással Végső erőmmel... de e pillanatban Szikla, erdő, örvénylő vizek Forogni kezdtek lázas kábulatban És sötétség borult zaklatott agyamra Mikor felébredtem, úttalan, Kietlen, végeléthatatlan Sikságon jártam - sehol fa, bokor, Faraszt viskó vigasztaló jele. A szeszélyes szél vadul süvitett, Majd megtorpanva gyáván nyöszörgött. Hirtelen egy különös jelenség Suhant elém - néha testet öltött, Máskor légies árnyékba foszlott. Halotti lepelbe burkolt alak. Egy akarat, ami nem enyém volt,