Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)
Zsófia*) mint vendég a városi színpadon, siettem az előadásra látni akartam és összehasonlítni e nagyhirii művésznő játékát a mí Kántornénk játékával — és oh csodák csodája ! azt hittem Kántorné játszik németül, ennél rövidebb és igazabb kritikát nem mondhatok. Kántorné assz. nagy művészi tehetség volt, nehézkes emlékezetűnek tartották ugyan, de ez onnan eredt, mert új szerepeit mint a fönn említetteket három hóig is tanulta,—így szokták mondani — holott nem tanulta, hanem legkisebb részletekig tanulmányozta, ezért becsültem s minden ily nagy* szerepeiben imádtam ! mi több — nem büszkélkedett művészetével, nem bánta ha más is kivánt azon szerepekben föllépni, szívesen átengedte, és én mindannyiszor bizonyos voltam hogy visszakér ül end Kántorné kezébe, ezzel tartozom művészetének s emlékének ! Többnyire azt hitték akkori időben, ámbár még most is vannak, bár nem annyian, hogy nagy szerepek teszik a színészt, s ha egypár nagy szerepet eljátszott, átallott aprókat elvállalni, de hála Istennek , többen vannak már kik hiszik hogy a jó színész a kis szerepekből is tud valamit teremteni, még pedig úgv hogy a szerző is elbámul, csupa megelégedésből. Kisfaludy Károly első drámai kísérletét „A Tatárok Magyarországban 1 ' küldötte az igazgatóságnak igénytelen sorok kíséretében — mennyire Örültünk a magyar ég e feltűnő csillagán ! nem annyira nagyszerűsége, mint csinos nyelvéért Örömmel tanultuk, s nagy megelégedésére a közönségnek elő is adtuk. — Ekkor elhatárzá az igazgatóság társaságát a pesti nagy közönségnek bemutatni, s ki is eszközölte az akkori pesti német színház bérlőjénél (gróf Brunszvik ő méltóságánál) — li> előadásra Pestre rándultunk, s első fölléptünkkel „A Tatárok Magyarországban" mutattuk be magunkat, rendkívüli zsúfolt ház és tapsvihar közt folyt a darab, a közönség legnagyobb megelégedésére, az utolsó fölvonásban a tatárok ostromolják. *) A színpadtól távol most is éld nagy német salntniivésenö. Szerk.
