Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

hogy kővé nem váltara, s mintha isten sugallta volna, kérdem az elnököt, nem haragszik-e meg ha egy kérdést intézek a választmányhoz ? — sőt mi több, nem is kivánok választ reá — — Beszéljen barátom, szívesen meghallgatom. — — Csak azt szeretném megtudni, vájjon az ország gyűlése azért nevezte-c ki~ e választmányt, hogy nemzeti színházunkat virágoztassa? vagy azért hogy azt megszüntesse? — Látszott e becsületes elnökön hogy megértett. — Do hát mit tegyünk édes barátom ! 70,000 forinton felül a bukás, a töke annyival megcsonkíttatott, nekünk azt helyrepótolni kötelességünk, a jövő országgyűlésének számolni tartozunk, mit mondanának az országos rendek, ha a reánk bizotfc tőkét elharácsőinánk ? — találjanak módot, mint lehessen a dolgon másként segítni ? és ha lesz mód, jöjjenek hozzám, meghallgatom önöket és bizonyosak lehetnek benne, pártolni fogom javaslatukat, ha azáltal a megcsonkított tőkét kiegészíthetjük. — Siettem azonnal fölkeresni régibb vezértársaimat, s elmondtam a történteket: — Barátim! — mondám — álljunk újra össze, mentsük meg színházunkat a becsukástól, ne érje e szégyenfolt nemzetünket, vállaljuk el az igazgatást, engedjünk 10,000 frtot az országosan kitűzött segedelemből a tőke gyarapítására évenkint, míg az ismét kiegészítve lesz, vegyünk magunkhoz több elsőrangú tagot is, s így egymásért jót állva elég biztosíték leend az országos választmány kezében. Reá is állottak mindnyájan. Folyamodást irtam az országos választmányhoz, aláirva nevünket, s társul Lcndvay Márton, Kgressi Gábor és Fáncsy Lajos is. Másnap reggel be is adtam az elnöknek, örvendeni látszott a dolog ily szerencsés fordulatán, délutánra Össze is hivatta a választmányi tagokat, értekeztek, hányták vetették a dolgot jobbra balra, csaknem éjfélig tartott a vita, végre is az lőn határozva: „A kár kinek másnak átengedjük a színházat a színészek által előterjesztett javaslat szerint, csak színészeknek nem.

1

'