Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

helyett egy millió pengő frtot kellett volna alapitványoznia, a mint ezt az országos rendek több messzebblátó tagja indítványba is hozzák. Ámde mellőzve e legmagasabb szempontból vett nézetet, ha már az ország a pestmegyei színházat nemzetivé alakította át, s a drámai művészettől az épnek nyakára nőtt operát nem különité is el, legalább az ekként megállapított közintézet művészeti és gazdászati ügyének lehető legczélszerübb vezetése iránt kellett volna hatályosan intézkednie. Igaz ugyan, hogy e czélból bizottmányt nevezett ki, de ez a helyett, hogy rendbe s biztos kerékvágásba hozta volna nemzeti intézetünk dolgait, még inkább összebonyolitá azt, fonák ügykezelés és gazdálkodás tekintetében még az előbbi részvényes társulat választmányát is fölülmulta, s belefáradván a nehéz feladat eredménytelen munkájába, csakhamar egy alválasztmányra, s utóbb ettől, függő egyesekre bizta az igazgatást. Holott pedig épen ez átalakulási stádiumban kellett és lehetett volna a most már országosan pártolt nemzeti játékszín szilárdabb megalapítását s gyorsabb felvirulá^át az által eszközölni, ha a kormány vezetését mindjárt kezdetben egy értelmes, erélyes és teljhatalommal felruházott igazgatóra bízzák." A nemzeti színház első éveinek története 1840-től 1843-ig valóban több borús mint derűs visszaemlékezést idéz elő ; úgy látszott, mintha mindenki, és így tulajdonkép ki sem lc:t volna gazdája e közös háznak, s kevésbe mult, hogy a példabeszéd — sok bába közt elvész a gyermek — nem- teljesült rajta. A fönnebbi sorokat azért irám ki Vahot Imre „Magyar Thalia" czímű munkájából, mert jegyzeteimmel annyira egyeznek, mintha naplómból írattak volna, pedig állithatom, hogy még gyermekeim sem olvasták , annál kevésbbé Vahot Imre ; nem is volt szándokom nyomtatás alá adni, ha a „Nefelejts" t. cz. szerkesztője nem unszol színházunk krónikája megírására. • • • 9*r9 v wmwm