Váli Béla: Szuper Károly szinészeti naplója 1830-1850 (Színháztörténi könyvtár - Új sorozat 2., Budapest, 1889)

újra feljöttek a színpadra azzal, hogy udvariatlanság tőlünk, őket vacsoránkhoz meg nem hívni. Oda is ültek az asztalhoz. « Miféle bor ez ?—kiáltott az egyik — haszontalan vinkó ! Champagneit ide!» s addig lázmáztak, míg a pincér-champagneit hozott. Ott ittak aztán Gyuri és Marcsával a színpadon, míg az öreg ezredes újra tel nem jött és újra le nem kergette őket. 0 aztán hozzám fordult és tiszta magyarsággal arra kért, hogy ne vegyem rosz néven a kihágásokat. Ezek — úgymond — most azt sem tudják, hogy mit tegyenek : csatából jönnek, örökös izgatottságban élnek a miatt, hogy az ellenség minden percben rájuk tör> szórakozást keresnek az izgatottságban, s úgy malatnak, a hogy tudnak, miután igen boszantja Őket az, hogy Kecskeméten szóba sem áll velők senki. — Ezután hirtelen a súgókönyvŐn titkon fordítva egyet, intettem a súgónak, hogy kihagyva egy nagy csomó jelenetet, néhány jelentős tekintettel hazaküldvén a színésznőket, nagy hirtelenséggel befejeztük az előadást, a mit jóformán el sem kezdtünk, kijelentvén, hogy vége van. «Annal jobb —- mondák a tisztek, most hát előadás után mulassunk. Wo sind die Damen? Wo sind die Damen?» «Dejszen keresheted, túljárnak azok már a színház határán. » Magunk is iparkodtunk megszökni, csak az öreg directornénk maradt a németekkel a lámpák kioltása végett, végre ez is sötétben hagyta őket, és akarva, nem akarva, el kellett hagyniok a színházat. Ok ismételve kezdenek raisonnirozni a miatt, hogy ők a színésznőkkel akarnak mulatni, míg én elő nem állottam azzal, hogy «a színészek ugyan játszani tartoznak önöknek, mint mindenkinek, de mulatni senkivel sem kötelezhetők*. Kecskemét, március 16. Ma Jellachich bán hivatott magához a plébániára ; megvallom, megdöbbentem, mikor az ellenség hadvezérének (ki magát szerezsánokkal őrizteti a plébánián) hívását vettem. Mi dolga lehet velem annak a vezérnek. Az igazgatót akartam hozzá tuszkolni, de az a világ kincséért sem ment volna a genant helyre. Magam is először csak a papokhoz menteni be, s miután azok nekibátorítottak s egy segédtiszt által bejelentettek — mertem csak belépni a rettegett bán fogadótermébe. Jellachich egészen magyaros kinézésű, huszártiszti ruhában, tiszta magyar szóval fogadott, s azután megkérdezte, hogy én vagyok-e az igazgató avagy rendező. Igenlőleg felelvén azt kérdezte, hogy miért nem tartatok előadásokat ? En őszintén megmondtam, hogy azért vonakodunk a játszástól, mivel tartunk a. tegnapelőtti botrányok ismétlődésétől. «No azt ne vegye rosz néven, ez a háborús idők következménye, de nem soká tart már, azért legyenek nyugodtak és tartsanak rendesen naponként előadásokat. Ma kívánom, hogy okvetlen játszanak, én magam is el fogok menni a színházba s a katonazenét minden díj nélkül fogom a színházba muködtetni». Erre nem. lehetett ellenvetést tenni, a korlátlan hatalmú úrnak. Fordultam, megindultam és nyakrafőre készülni kezdtünk az előadáshoz. Kitűztünk valami német víg-