Váli Béla: Szuper Károly szinészeti naplója 1830-1850 (Színháztörténi könyvtár - Új sorozat 2., Budapest, 1889)

menni. Primadonnánk és első szerelmesünk engem is emlékeztettek, hogy gondoskodnám magamról, mert már minden tag menni szándékozik. El is mentem rögtön igazgatómhoz, Szabóhoz, hogy engem biztosítson, ha, fog-e tartani társaságot. O biztatott is s én megnyugodtam s elhatároztam, hogy mindent az időtől fogok várni s hazajővén, nálam találtam barátaimat : Petőfit é* Némethit s együtt tanácskoztunk jövendőnkről. Január 9. Ma adjuk Székesfehérvárott utolsó darabunkat. Ma búcsúztam el nőm testvérétől, Gyuritól, ki egyenesen Szabadkáról hozzánk jött látogatóba, innen pedig Tatába megy Feketenéhez, kinek társulatához szíves felhívást kaptam a napokban a végből, hogy menjek vissza szerető rokoni körükbe. Kecskemét, január 14. Három napig utaztunk Fehérvárról Kecskemétre. Hiaban, tél van s jól föl kellett pakolnunk a podgyászból. Velem, családomon kívül, még Petőfi és Körmendi Lina utazott egy szekéren. Első nap Pentelére értünk s eddig még csak tűrhető volt utunk Fehérmegyében, de tegnap átkelvén a Dunán, feneketlen sáron és homokon keresztül vergődtünk nagy nehezen. A fiatalság azonban vígan utazott s egész úton dalolt. Petőfi is becsípvén egy kissé a dunai révnél és meglátván Szalk-Szentmártonnál a Dunaparton a csárdát, hol apja egykor korcsmáros volt, olyan enthusiasmusba jött a kocsin, hogy nem lehetett vele boldogulni. Danolt, káromkodott, mindent tett örömében. Nőm fölkérte Petőfit, hogy az istenért, ne káromkodjék olyan nagyon, mert bizony megveri az Isten, s még feldűlünk, pedig kis gyermekünk is velünk van a kocsin. Inkább menjen t

_— úgymond — más kocsira, a hol nincsenek nők és gyermekek. O aztán el is ment nagy dühösen a nőtlen emberek kocsijára. No, volt aztán ott danolás, kiabálás, s midőn ez enthusiasmus tetőpontjára ért, a midőn a Rákóczi-induló ezen strófáját énekelték a legdühösebben : «és ha rája harc — vihar dúl, síkra szólít bajnokot ...» kocsijuk egyszerre felborult. Nőm szentül hitte, hogy Petőfit veri az Isten, a miért oly szörnyen káromkodik — úgym/md — jó, hogy tőlünk elment, mert mi fordulhattunk volna fel. Éjjelre aztán Szabadszállásra, s igy Kunfőidre jutottunk. Itt aztán én is együtt mulattam Petőfivel, annak örömére, hogy most már Kunságban, azaz : otthon vagyunk. Ma végre harmadik nap delére beértünk Keeskemétre, s Váradi, volt igazgató, ki itt tönkrejutott Kecskeméten, elvitt magához ideiglenes szállásra. Egy hitvány padlásszobában lakom, melyben ő is lakott, örülök, hógy ezt is kaptam. Megérkeztek társulatomhoz Dézsi, Gönczi, Tavaszy, Török pedig elvált tőlünk. Kecskemét, február 2. Dacára a báloknak a folytonos esőzéseknek folytonosan szép jövedelmeink vannak. Elmúlt a tél, a nélkül, hogy zordon lett volna. Most időmet többnyire a diákok körében töltöm, mert köztük sok iskolatársam van. Itt van Hartmann Pali, egyik