Váli Béla: Szuper Károly szinészeti naplója 1830-1850 (Színháztörténi könyvtár - Új sorozat 2., Budapest, 1889)

Én aztán szépen rá szoktam, hogy egy öltözetben elmondtam mind

r legfeljebb is annyit változtattam magamon, hogy egyik szereprebajuszt pingáltam, a másiknál pedig letörültem. Maskirozást úgy sem tanulhattam egyiktói sem, ruhát sem változtathattam, mert a ruhatár egypár rongyból állt mindössze is, melyet a színészek éjjel ágyneműnek használtak, nappal ezek voltak a director vadászebeinek alomjai, este aztán összevissza tűztük-férceltük, hogy valahogy felvehessük. Csupán csak Boérnak volt egypár meglehetős öltözete magának, mint szerelmes színésznek, a miért aztán néki 5 forinttal több fizetés járt. Trikója is csupán neki volt, egyetlen darab, mire rendkívül büszke volt. Ebben játszotta a német rittert, magyar történelmi hőst stb. mindent, míg aztán nekem is küldött Pestről juratus bátyám egyet, s ezt használta aztán az egész társaság, míg csak rongyokra szakadt. Bajára március 29-én mentünk át. Itt sem volt jobb dolgom, miután soha sem láttam a kialkudott fizetésből egyetlen krajcárt sem. Végre is, miután hazulról hozott ruháim, kiváltképen csizmáim nagyon kopásnak indultak, néhány napi küzdés után rá tudtam magamat venni arra, hogy igazgatómat megszólítsam egy pár csizraatalpalás áráért, s csodák csodája, ő adott 30 váltógarast. Ez volt az első pénz, mit négy hó alatt színi keresményemből kaptam. Rögtön megrendeltem csizmám talpaltatását. Ezzel azonban igen szerencsétlen voltam. Szegény kezdő színész lévén, többed magammal kellett laknom egy szobában, hol laktársaim pajtásai szoktak összegyűlni kártyázni. Még volt anyám küldeményéből öt garasom az egy talléron felül s elgondoltam, hogy jó leszen szerencsét próbálni, hátha nyerek ! Rövid idő alatt vége lett összes pénzemnek. Ez volt, mint kezdő színésznek legelső és legnagyobb keserűségem, még az öngyilkosság is eszembe jutott, s rettentő desperatióval ültem ki lakásom elé, borzasztó búval csüggesztve le fejemet, mert azt remélni,, hogy directorom még egyszer megszánjon, s még egyszer adjon tálpalásra 30 garast, a legnagyobb képtelenségek közé tartozott. Egy hétre jött a vásár, mely alatt oly szép jövedelmünk volt, hogy az igazgató még arra is rászánta magát, hogy a vásárkor a «Dienes» című darabbeli Béla királynak új fekete manchester dókát szabatott, s nekem is juttatott talpalásra valót. Május 6-án indultunk el Bajáról, a Dunán egy ladikon mentünk Bátáig, onnan 7-ikén kocsin Szegzárdra, a követválasztás alkalmába bízván, de csalatkoztunk. Ekkor keltem át először a Dunán, s különösen elbájolt a dunántúli vidék szépsége. Május hóban ez táplálta lelkemet s feledtette velem a napról-napra erősebben súlyosodó szükséget. Földvárra május 25-én mentünk át, hol mindjárt kijelenté igazgatóm, hogy ha boldogulni akarok a színészetnél s óhajtom, hogy fizetésemet feljebb emelje: építsek színpadot, diszítsem fel azt, írjam meg a színlapokat és hordjam is szét azokat, mint legfiatalabb tag, minthogy most a színtársulatnak nincsen színlaphordója. A színlap-