Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

IV. A nagy rendező (1863-1875)

elszavalt szerepek, Á mozgásban és mimikában kifejezett szenvedély, a sürün változó színpadképek, a látványoa rendezés iránti igény először Fáncsy és Egressy színpadra alkalmazásaiban jelentkezik, mint a francia romantikus dráma szükséges velejárója. A francia romantika azonban a polgári fejlődés egyik állomása, ahonnan az ut tovább a drámairodalomban a kritikai realista dráma, színpadtechnikában az illuzionista szinpad felé vezetett. Molnárnak az volt a szerencsétlensége, hogy akkor indult el rajta, amikor a hazai közvéleményben még nem volt döntő súlya a polgári Ízlésnek - legalább is művészeti téren nem. Legjobb barátai, akik megértették,és amennyire telt tőlük, támogatták, egy debreceni kereskedő, Csanak, két aradi ügyvéd, Salacz Gyula és Nikolits Döme, egy vidéki plébános, Horovitz Lipót, egy pesti ujságiró, Ágai Adolf; a Pester Lloyd és néhány liberális vidéki lap: tipikusan polgáriak.Amit ő tervezett, azt a nyolcvanas években Paulay a Nemzeti Színházban és a kilencvenes években Ditrói Mór a Vigben megvalósította. Molnár korán jött. 1875 után komoly művészi tevékenységre nem nyílt mér alkalma. A vidéki szinházak kis szinpadtere, gyenge anyagi ellátottsága, zömében konzervatív közönsége lehetetlenné tették számára nagy tervei - Az ember tragédiája szinrehozatala, a János vitéz dramatizálása ós színre alkalmazása stb. - keresztül vitelét. Azonban nemcsak a szerencse fordult el tőle és az emberek hagyták cserben: szervezete is felmondta a szolgálatot. Életében kétszer élt meg olyan csalódást, aminek az elviseléséhez nagyon erős lélek kellett volna: az első a Budai Népszínház elvesztése, a második a pesti Népszínházból való kényszerű szecessziója volt. Molnár idegrendszere nem volt annyira teherbíró, hogy mindez nyomtalanul vonult volna el a feje fölött. Egyre többet ivott. (Kassai Vidor még bornemisszaként ismerte.) Józan periódusaiban sokat irt; főleg müködéstanl